2020.05.29.
Egy felépült sorstársunk vallomása
"...Csakhogy megálltam, benéztem az ablakon, de nem volt már bátorságom az ajtón is bemenni. Sajnos nálam évtizedek óta fennálló probléma volt, hogy egy beszűkült világban éltem a napjaim. Nem ültem be sehova, nem ettem mások előtt, és ha több ember volt valahol, inkább nem mentem be. Ezért is kihívás volt számomra emberek között lenni és dolgozni..."
Nagy sajnálatomra a járvány miatt ez az interjú is írásban készült. Ami kiderül, hogy Icának is hatalmas bátorság és erő kellett ahhoz, hogy változtatni tudjon az életén, és jó irányba induljon el. Neki (is) sikerült.
Csilla: Mit tudhatunk rólad?
Ica: Szülők nélkül nevelkedtem. Nyolc éves korom óta írok verseket. Tíz osztályt végeztem, mivel gyermekként gyakran voltam kórházban.
Csilla: Hogyan vezetett az utad az Alapítványhoz és mi a feladatod?
Ica: A Nem Adom Fel Alapítvány régóta foglalkoztatott, mint munkahely. Évekkel ezelőtt voltam a kávézónál, ahova egy előre megbeszélt felvételi beszélgetésre mentem volna. Csakhogy megálltam, benéztem az ablakon, de nem volt már bátorságom az ajtón is bemenni. Sajnos nálam évtizedek óta fennálló probléma volt, hogy egy beszűkült világban éltem a napjaim. Nem ültem be sehova, nem ettem mások előtt, és ha több ember volt valahol, inkább nem mentem be. Ezért is kihívás volt számomra emberek között lenni és dolgozni. Ez meghatározó volt a gyógyulásomban, és a felépülésemben. Számomra megnyugtató volt, hogy kimondhattam és ki tudtam mondani: érzékelek dolgokat, ami nem mindig fedi a valóságot, és ezért nem tudom most ezt a feladatot teljesíteni. Mert ha elterelődik a figyelmem, nem terhelhetem a kollégáimat azzal, hogy dupla annyi munkát adjak nekik. Így kaptam lehetőséget, a tréning csapatban, melyben azóta is dolgozom, és nagyon szeretem. Nagyon sokat tanulok mind a kollégáktól és a tréningek közben is. Mióta az Alapítványnál dolgozom, azóta részt veszek egy filmben, a médiában is előfordul többször, hogy felszólalok. Azért, mert bízom benne, hogy az előítéleteknél erősebbé válik az ember, és lehetőséget kap, nem csapják be előtte az ajtót. Januártól, mint tapasztalati szakértő a szociális szférában is dolgozom. Fontos megjegyeznem, hogy tanácsokat nem osztogatok, csak elmondom, hogy én hogyan éltem meg dolgokat, s mindenki azt visz magával, amit szeretne és épülésére tudja esetleg fordítani. Antistigma-díjat is kaptam már.
Csilla: Hogyan éled meg most ezt a helyzetet, mit csinálsz otthon, mivel töltöd az idődet?
Ica: Sajnos a mostani kialakult helyzet nagyon megvisel, mivel egyedül vagyok, aminek örülök ugyan, de nem ilyen korlátok mellett. Igyekszem megélni a pillanatokat, verseket írok, rajzolok, melyeket jótékonysági célra ajánlok fel. Mivel túl sok időm van, többször érzékelek olyan dolgokat, melynek köze nincs a valósághoz. Mivel némi információt mondanak, és van már valami kicsi szűrt fény, így bízom benne, hogy hamarosan megölelhetem az ismerőseimet. Teljesen átértékeltem az életemet, volt időm rá. Az biztos, hogy jobban értékelem embertársaimat, és hálát fogok adni azért, hogy szerethetek.
Csilla: Említetted, hogy írsz verseket. Mi a kedvenced? Megosztod velünk?
Kaszás Jánosné: Egy csepp
Egy csepp a sós vizű tengerből.
Mint tudjuk a víz lételemünk.
S testünk jelentős részét teszi ki.
Mi mint egy csepp vagyunk.
Néha fuldoklunk s szomjazunk.
Olyan utat törünk a hullámokban.
Mely néha-néha sziklának csap.
Mikor apály van feledésbe merülünk,
S ha dagály újra magával ragad a sodrás.
Oda hol a víz kincs még ha sós is
Előfordul hátunkra,
Hajót s szörfdeszkát raknak
De mi akkor is törjük, törjük az utat
Míg csepp vagyunk a tengerben
Nem hagyjuk víz nélkül a tengert.