Elmetánc

 

 

Írta: Meslato (Balogh József)

 

 

 

 

2007 Budapest

 

1.

Kezdődik a tánc

 

1992, szeptember 12, szombat délelőtt 11 óra. A Pöttyös utcai metró kijárata melletti talponállóban álltam, nézegettem ki az üvegfalon, néztem a gyönyörű, inkább nyárvégi, mint őszi napsütésben fürdőző környéket. A pulton előttem dupla kávé, kétfajta cigim volt: piros Multifilter és zöld Kim; egyik mentolos, a másik normál, felváltva szívtam őket. Álltak néhányan, mindenki valami alkoholt ivott, s úgy láttam, mindnyájan jókedvűek. Nagyon irigyeltem őket, én csak dupla kávét vettem, pedig szívesebben ittam volna sört, sőt, inkább valami töményt. De nem mertem, mert egy Antaethyl nevű gyógyszert szedtem, pontosan azért, hogy ne igyak!

Apró kortyokban ittam kávém, szívtam cigarettám, nézelődtem, s arra lettem figyelmes, hogy egy szőke kislány, olyan 3-4 éves forma, jött az ajtóhoz, s így szólt egyik bent álló férfihoz: – Apu, már megint iszol! Mire apja, egy nagydarab, kedélyes ember azt mondta: – No nézd, a kis tökmag, miket beszélsz, mindjárt elfenekellek! A leányka zavartalanul folytatta: – Anyu azt üzeni, gyere haza! Mire apja: – Majd őt is jól elfenekelem! Nevetés tört ki a kocsmában erre az évődésre.

Akkor ez bájos történetnek tűnt, számomra a szeretetről szólt. Néztem a picurka lánykát, kinek szőke haján a napfény csillogott, s szívem belesajdult a gondolatba, hogy miért nincsen nekem ilyen csöppségem, akit szerethetnék és aki engem szeretne? 26 évesen egyedül vagyok ebben a nagy büdös világban. Követték egymást a gondolatok, melyek záróakkordja, hogy engem nem szeret senki. Sajnálni kezdtem magam, ám ekkor eszembe jutott édesanyám. Ő szeret engem, jött a felismerés, ő még szeret! Egy anya mindig szereti gyermekét. Újra beindult az agyam, tanakodtam mit tegyek, aztán döntést hoztam: azonnal utazom kicsiny falumba, „haza”.

A „haza” egy Somogy megyei falucska a Dráva partján. V.-nek nevezik, ott nőttem fel. Ott alapozódott meg felnőtt életem. Akkortájt már évek óta Budapesten éltem, mégis, képtelen voltam elszakadni a falutól.

Taxival mentem a munkásszállóra, bármi áron el akartam érni a déli vonatot. A szállón a szekrényemben kerestem vasutas igazolványomat, ám sehogy sem akart kezembe akadni abban a nagy rendetlenségben. Hírtelen pánik fogott el, úgy éreztem, valaki nem akarja, hogy utazzam, s elmondhassam anyámnak, mennyire szeretem. Mintha valami gonosz áradt volna szekrényemből, valami iszonyatos, szörnyűséges. Hátráltam két lépést, nem tudtam, mitévő legyek. A taxi lenn vár, de nincsen sehol az ingyenes utazásra jogosító igazolványom.

Eltelt néhány másodperc, talán több, amikor eszembe jutott, hogy vehetek pénzért is jegyet. Pillanatok alatt megnyugodtam, s így, még egyszer beletúrva szekrényembe, némi matatás után megtaláltam vasutas igazolványomat.

A taxival visszamentem a Határ úthoz, ahonnan metróval utaztam tovább a Déli pályaudvarra. A vagonban, ahova beszálltam, szokás szerint bámészkodtam, néztem az emberek arcát. Egyszer csak észrevettem, hogy az emberek most mások, megváltoztak. Mindenki mosolygott és jókedvű volt, mosolyogtak, amikor rám néztek, vagy amikor csak átsiklott rajtam tekintetük. Kezdtem azt érezni, hogy szeretnek engem, még így, ismeretlenül is. S rájöttem, én is szeretem őket, hiszen olyan szépek, kedvesek, mosolygósak, jókedvűek, pedig nem is részegek! Mi történt velem, csodálkoztam, s mi történt a világgal, hogy így megváltozott?

Az időzítés tökéletes volt, a lehető legjobb időben érkeztem a Déli pályaudvarra, amin már meg sem lepődtem. A vonat indulásáig volt még öt perc. Nyugodtan beszálltam, kényelmes helyet kerestem magamnak, majd kiálltam a folyosóra a lehúzott ablak elé, rágyújtottam s a peront néztem, különös tekintettel a fiatal nőkre. S tanúja voltam, hogy három találkozás is történt ebben az időben, pont az orrom előtt. Úgy láttam, teljesen véletlenül futottak össze a párok, s örültem, amiért annyira örülnek egymásnak.

Lassan, nagyon lassan lopódzott szívembe a gyanú, lassan, de ellenállhatatlanul, elsöpörve minden kételyt, kétséget rájöttem, hogy mi történt: megváltoztam, pozitív emberré váltam, akinek pozitív kisugárzása van, amiben az emberek megfürödve szintén sugárzóvá válnak, szépekké, mosolygósakká, kedvesekké, jókedvűvé. S az avatott személyek tudták, hogy itt leszek, megérezték valami érzékeken túli érzékeléssel, ezt mutatja, hogy éppen itt futottak össze a szemem láttára. Nem véletlenül találkoztak itt, éppen most, amikor én is itt vagyok!

Indult a vonat, száguldott, néha megállt, s én olyan boldog voltam, mint addig soha, mert megértettem, hogy elértem az áhított felnőttkort, végre benőtt a fejem lágya. Rájöttem, már nincsen problémám az alkohollal, hiszen bekerültem az igazi emberek közé, ahol védve vagyok minden ártalomtól. Ezután nem ismerek lehetetlent, ebben az új világban korlátlanok eszközeim, nincsen határa a szabadságnak, a szeretetnek.

 

Kicsiny falum állomásáról gyalog indultam hazáig, ám egy falubeli ott volt autóval – mintha csak értem jött volna ki –, s felajánlotta, hogy elvisz. Ez a mozzanat megerősített abban a hitemben, hogy valami változás tényleg történt bennem, amit országszerte érzékelnek az emberek: egy titokzatos módon tudják, hogy sikerült. FELnőttem!

Este bementem a kocsmába, alkoholt nem ittam, csak rengeteg kólát. Nagyszerűen éreztem magam, baromira élveztem, hogy varázsom van, lenyűgözöm az embereket és sziporkázom. A jóság teljesen átjárt, sőt hálaérzet támadt bennem egy volt villanyszerelő mesterem iránt, akit annak idején nem szerettem. Ezen az estén a kocsmában képes voltam kifejezni hálámat, amiért megosztotta velem tudását. Azon a szombaton éjfélig volt a kocsma nyitva, pedig rendesen 22 órakor bezár. Ez újabb megerősítése volt annak, hogy valami valóban történt bennem, és ezt a világ észleli, értékeli, sőt, meg is ünnepli...

A vasárnapról csak annyi emlékem maradt, hogy jó hangulatban telt a családdal, este pedig visszautaztam Budapestre, egy nemzetközi vonattal. Egy szőke hajú szerb és egy feketehajú bosnyák lánnyal ültem egy fülkében. Minden orosz nyelvtudásomat összeszedve beszélgetni kezdtem velük. A bosnyák kislánynak szimpatikus voltam, a Déliben vett nekem hamburgert és dobozos kólát. Alighanem szállást reméltek tőlem, amit nem állt módomban nyújtani. Sajnáltam kicsit, hiszen biztosra vehettem, hogy a fekete kislány mellém bújt volna. Túlságosan mégsem szomorkodtam, tudtam, előttem az élet, nagyon sok ilyen lánnyal fogok találkozni, hamarosan lesz lakásom, hiszen biztosan sok pénzt fogok kapni amiért rendbe szedem a világot…

 

Hétfőn reggel bementem munkahelyemre, a Magyar Államvasutak Váltófűtő üzemébe. Közel négy éve voltam a cég alkalmazottja. Telephelyünk a Kőér utcában volt, a munkásszálló, ahol laktam, vele szemben, az utca másik oldalán. Többnyire az üzem műhelyében dolgoztam, máskor az ország különböző vasútállomásain szereltem a vasúti váltókra fűtőszálakat, hogy ne fagyjon be télen a sín. Ugyanezeket a berendezéseket javítani, karbantartani is kellett. Ez volt életem legjobb munkahelye. A kollégák szerettek, a főnökök megbecsülték szaktudásomat. Egyetlen dolog vetett sötét árnyékot életemre, ami miatt sokszor elestem fizetésemeléstől, prémiumtól: gyakran berúgtam, s általában a legalkalmatlanabb időben.

A nyár közepére elegem lett az iszákos életből. Kitaláltam egy tervet életem megjavítására. Az volt elgondolásom alapja, ha változtatok körülményeimen, kevesebbet fogok inni. A terv szerint keresek egy másik munkahelyet, ahol jóval többet tudok keresni, s albérletbe költözöm. Óvatosságból nem léptem ki rögtön a cégtől, hanem augusztus elején fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Ha nem jön össze a dolog, itt folytathatom – gondoltam. Az Expressz hirdetési újságban találtam egy villanyszerelő munkát. Ferinek hívták leendő munkaadómat, rajtam kívül volt még két embere. Egy szerdai napon kezdtem el dolgozni. A harmadik napon, pénteken beütött a krach! Kelenföldön újítottunk fel lakást egy százéves házban. Már majdnem dél volt, amikor a fürdőszobában falat véstem egy kézi ütve-fúró géppel. Szerencsétlenségemre kilyukasztottam egy ólomcsövet, ami ráadásul főnyomócső volt, tehát végigfut az összes szinten, s ellátja vízzel az összes fürdőszobát. Sugárban ömlött a víz, két kollégám próbált vele valamit kezdeni, mi Ferivel rohantunk a ház elé, hogy elzárjuk a főcsapot. Ez a járda alatt, földbe süllyesztett aknában található, sajnos, éppen állt fölötte egy autó, amit nem sikerült eltaszigálni. Rohantunk a házmesterhez, vertük az ajtaját, hogy siessen. Tartottunk attól, ha túl sok víz kifolyik, szétázik nemcsak a lakás, amit szerelünk, de az alatta lévő mennyezete is. Szóval dörömbölünk a házmesternél, aki kiordított: – Mindjárt! A következő tíz percben ennél több nem is történt, mint, hogy percenként kiszólt: – Mindjárt jövök! Ferivel már a plafonon voltunk idegességünkben, amikor ismerős zajt hallottunk: rendkívül hasonlított a vízöblítés hangjához, amit vécékben lehet leginkább hallani. Aztán nyílt az ajtó, kilépett a házmester. Lekísért bennünket a pincébe, ahol végre el tudtuk zárni a főcsapot. Majd közölte velünk, hogy nagyon gyorsan állítsuk helyre a vízellátást, mert egy nyugdíjas klub működik a házban, ahol hamarosan ebédet osztanak, ami víz nélkül lehetetlen. Visszamentünk a lakásba, ahol szerencsére a kollégáim feltalálták magukat, az ott talált műanyag csövekkel a fürdőkádba vezették a kiömlő vizet, nem ázott el semmi. Feri vízvezeték-szerelőt kezdett a mobiltelefonján keresni. Ez eltartott egy ideig, mert az első néhány mester, amint meghallotta, hogy ólomcsövet kell forrasztani, nem vállalta a munkát. Úgy tűnik, az ólomcső forrasztása komoly szakmai kihívás. No és péntek délután már ki dolgozik szívesen? Egy óra nyomozás után talált Feri egy vállalkozót, aki hamarosan megérkezett és megjavította a csövet.

Feri nagyon rendes volt, a javítás költségének csak a felét vonta le az épp aznap esedékes fizetésemből. Annyit kért, hogy vasárnap menjek dolgozni, behozni a lemaradást.

Nagyon szomorú voltam, nem az anyagi veszteség, hanem a szakmai baklövés miatt. Ezt a bánatot valahogyan enyhíteni akartam, ezért munka után, hazafelé menet, vásároltam fél liter vodkát.

Nem részletezem tovább. Elég annyi, hogy vasárnap elmentem dolgozni, de egy óra után eljöttem, annyira szédelegtem a másfél napos ivászattól. S e napon ittam tovább, hétfőn el sem tudtam menni. Feri sajnálkozott, s azt mondta, inkább valaki mással próbálkozik.

Eztán kezdtem szedni az Antaethyl-t. Pár nap múlva találtam egy másik vállalkozót, akinél három hete dolgoztam gondoktól mentesen. Egy megfizethető albérlet is volt kilátásban. Úgy gondoltam, sínen van az életem. A Váltófűtésnél beadtam a felmondást.

 

Tehát hétfőn délelőtt az irodában megtudtam, mit kell tennem a felhőtlen búcsú érdekében. Egyik feladatom a ceglédi munkaterületen tárolt szerszámok Pestre hozatala, hogy el tudjak velük számolni. Valamikor délben ültem vonatra s egy óra múlva leszálltam Cegléden. A kollégák éppen lenn dolgoztak, délután négy óra tájba együtt jöttünk vissza. A varázs még mindig működött, ismét sziporkáztam, vicceket meséltem – elememben voltam. A szomszéd ülések között egy festett szőke ácsorgott, többnyire az ablakon bámult ki, ám időnként engem is jól megnézett. Tudtam, éreztem, hogy jó vagyok nála, de amikor leszállt Kőbánya-Kispesten, nem mentem utána, minek, – gondoltam – hiszen előttem az élet, rám vár a világ, hova siessek, ilyen nőből lesz még rengeteg, nem is kell annyi, most fontosabbak a munkatársak...

Kedden reggel enyhe szorongással ébredtem. Minden csoda három napig tart – tartja a közmondás, ez pedig már a negyedik. Féltem, hogy véget ért a varázs.

Kiléptem a munkásszálló ajtaján. Vakító napsütés, kellemes meleg fogadott. Körüljártattam tekintetemet a világon. Tetszett amit láttam, gyönyörködve néztem a fákat, a kék eget, az épületeket, az embereket. Szívem táján melegség támadt. Úgy éreztem, teljesen rendben vagyok magammal, a világgal, a Váltófűtéssel, a kollégákkal. Arra gondoltam, ha minden ennyire oké az életemben, miért kell itt hagynom a céget? Minek változtatni, ha minden rendben van?

Bementem az irodába, némi puhatolózás után kiderült, hogy maradhatok, ha komolyan gondolom. A Kerepesi úti központba kellett elmennem, ahol írásban visszavonhattam a felmondást. Rettentő boldog voltam. Vettem egy üveg vodkát, aztán visszamentem a Váltófűtéshez, ezt a nagy örömöt méltóképpen meg kellett ünnepelni a kollégákkal. Ittam és ittam, aztán elájultam.

 

Ugyanezen a keddi napon, késő délután felébredve a szállón, nagyon másként éreztem magam, mint előtte három napon át. 72 óra mennyország után most a pokol következett. Úgy éreztem, valami nagyon elromlott. Szomjas voltam, kortyoltam a bögrémből. Rettentő keserű volt a tartalma. Keserű, mint a méreg. Hűha, talán valóban méreg, amit iszok – ötlött fel bennem. Vajon ki akar megmérgezni? – találgattam. Gyanúba vettem minden ismerősömet, aztán sorban elvetettem őket, hiszen X. nem lehet, de Y. és Z. sem!

Ez a szörnyűségek éjszakája volt. Egyedül voltam a munkásszállón szobámban, s attól féltem, hogy rám fognak törni, mert meg akarnak ölni. Felkészültem a támadásra. Könyveket raktam a szőnyegre, egy szál gyufát mindegyik tetejére, gyufaszál volt a gyutacs, a könyvek bombák. Szemben ültem az ajtóval, egy rám tekert törülközőtől eltekintve meztelen voltam. Fegyvereim egy körző és egy alumínium tálca voltak, amivel egy embert simán le lehet fejezni. De a legjobb fegyverem a testem volt, amikor merevedett izgalomba jöttem, értettem meg, hogy akár spermámmal is szemen lőhetem támadóimat. Bár rettegtem, alig vártam, hogy rám törjék az ajtót, elképzeltem, ahogyan repülnek feléjük a bombák, a tálca, a körző…

Mindez csak a kezdet, ami valóban ijesztő volt, az agyamban történt, a gondolataimban. Titkok nyomára bukkantam, bármiről, amiről elkezdtem gondolkodni, néhány perc múlva megtudtam az igazságot. Az igazság pillanatában mindig óriási megkönnyebbülést éreztem. Annyira boldogító érzés tudni mindenféle dologról az igazságot. Ám volt két téma, amiről nem tudtam meg semmit, hiába akartam. Amikor elkezdtem az ufókról gondolkodni, egyre közelebb jutottam az igazsághoz, egyre közeledett a felismerés, az igazság pillanata. S eljött az idő, amikor ott álltam az „igazság kapujában”, még egy-két gondolat és megtudhattam volna. Ám hírtelen megrettentem, pánik tört ki rajtam, azt éreztem, ha tovább viszem a gondolatmenetet, megsemmisülök, elpusztulok, belehalok. Féltem belépni a kapun, megijedtem az igazságtól az ufókról. Ugyanez történt, amikor a zsidókról kezdtem elmélkedni, amikor meg akartam tudni, hogy mi az igazság róluk, ugyanúgy pánik tört ki rajtam, amikor eljutottam a kapuig. Ebben az esetben is meghátráltam.

Ezen az éjszakán egy szemernyit sem aludtam, bár néha bénító álmosság tört rám. Ahogy haladt az idő, egyre kevésbé hittem támadóim létezésében, mégsem mertem elaludni; attól féltem, többé nem ébredek fel. Valami motoszkált az agyamban, hogy ebben az állapotban nem szabad elaludni. Ki is mondhatta ezt? – tűnődtem. S milyen állapot?

Hajnal felé már egyáltalán nem értettem, mi van velem? Bármit is gondoltam magamról, arról, ami történik, gyorsan elfelejtettem, s kezdődött elölről a fejtörés, vajon mi a csuda van velem? Rájöttem, le kell írnom, hogy emlékezzem. Amikor eszembe jutott, hogy előtte nap alkoholt ittam, megértettem, hogy bizonyára delirálok. Le is írtam, hogy delírium tremens, meghökkenve tapasztaltam, hogy képtelen vagyok szinkronizálni gondolataimat a kezemmel, mert amikor a delírium szóra gondoltam, kezem a tremens szavat írta és fordítva.

Már hajnalodott, amikor valami más jutott eszembe. Péntek este még bevettem a négy szem Antaethylt, erre emlékeztem. Tudtam, hogy a gyógyszer nem ürül ki egy éjszaka a szervezetemből. Talán másfél nap a felezési ideje, ami azt jelenti, három nap után még egy tablettányi adag volt bennem. Valószínűnek tartottam, hogy előző nap, amikor ittam, még volt a szervezetemben valamennyi a gyógyszerből. Ez azt jelenti, „berobbantam”. Az Antaethylt alkoholisták szedik, akik nem akarnak inni, ám mankó nélkül képtelenek józannak maradni. A mankó ez esetben a gyógyszer, amire ha iszik valaki, akár bele is halhat. A halálfélelem tart vissza az ivástól.

Egyrészt megnyugodtam ettől a felismeréstől, hiszen, legalább részben megmagyarázta az éjszaka történteket, másrészt arra a gondolatra jutottam, hogy az Antaethyl voltaképpen a Bölcsek Köve. Eszembe jutott az orvos, aki előírta az esténkénti négy szemet, akit pont úgy hívnak, mint az apámat. Már emlékeztem: ő mondta, hogy nem szabad elaludni, ha valaki berobban. Eszembe jutott, hogy majdnem egy hónapja, mikor nála voltam a Liget utcai Támasz gondozóban, két órán át beszélt hozzám, de alig emlékeztem valamire. Arra gondoltam, bizonyára hipnotizált, beprogramozott arra, hogy ráigyak a gyógyszerre. Magamban gratuláltam neki a módszeréért. Úgy véltem, a hipnózis hatására pontosan a megfelelő időben, a tiltás dacára, rá kell inni az Antaethylre. E gyógyszer és az alkohol kombinációja létrehoz egy olyan tudatállapotot, melyben az agy gyógyító erői felszabadulnak. Az eredmény pedig: az iszákos meggyógyul, ezután büntetlenül ihat.

A felismerés, hogy talán berobbantam, cselekvésre késztetett. Tudtam, mi az ellenszer: a koffein. Kimentem a konyhába, kávét készíteni. Ez eleinte tragikusra sikeredett. Előbb nem tettem a kávéfőzőbe vizet, amire akkor jöttem rá, mikor megéreztem az égett gumiszagot. Másodszor elmulasztottam a kiöntőt a kávéfőző csöve alá tenni, s az áhított nedű szétfolyt a rezsón. A harmadik nekirugaszkodásom végre eredményt hozott, megittam a kávét és valóban jobban is lettem.

 

Sok fajta elképzelésem volt arról, ami velem akkoriban történt. Csak az nem, ami az igazság. Valójában az történt, hogy azon az éjszakán visszavonhatatlanul átléptem egy határt, amit az emberek 99%-a semmilyen helyzetben, soha nem lép át: átléptem a valótlanba. Ezután már innom sem kellett, hogy elvarázsolódjak. 26 évesen az elmebaj átvette az uralmat testem-lelkem fölött. Akkor még nem is sejtettem, hogy nyolc hosszú évet fogok eltölteni ebben a nyomorúságos és reménytelen állapotban.

Az első elmebajos epizód három héten át tartott. Legtöbbször azt hittem, a küldetésem, hogy rendet teremtsek a világban, vagy csak ott, ahol éppen vagyok. Naponta többször hittem ezt, de csak egy-két órán át, aztán kételyek fogtak el, s újra fogalmam sem volt, mi történik velem, és megint találgattam, ki vagyok. Gondoltam, talán parafenomén, úgymond „urigellert” kaptam. Hittem néha, hogy gömbvillám vagyok, persze csak szimbolikus értelemben, – ha nem nyúlnak hozzám, ártalmatlan vagyok, de ha piszkálnak, robbanok.

Megtörtént, hogy rendőröknek kellett eltávolítani volt munkahelyemről. Bár ekkor már nem voltam a Váltófűtés dolgozója, mégis bejártam, úgymond fellendíteni a termelést azáltal, hogy harmóniát teremtek, illetve vezérlem a gépeket. Főleg a futódarut szerettem kezelni telepatikus távirányítással, távirányítóként puszta kezem, illetve a 10 ujjam szolgált, ahogyan mozgattam, tekergettem ujjaimat, úgy ment a daru ide-oda, emelte vagy éppen eresztette le terhét.

Sokszor felkerestem az irodát is, ahol néha kávét kaptam. Egy alkalommal remek dal ment a rádióban, felhangosítottam. Egyik általam nem kedvelt munkatárs rám szólt, hogy halkítsam le. Én még jobban felcsavartam a készüléket, és hiába mondta, nem voltam hajlandó elhagyni a helyiséget. Hívta a rendészt, aki megpróbált kirángatni. Vesztére – néhány mozdulatot tettem csak, de olyan gyorsan, hogy magam sem tudtam mit teszek, s a rendész négykézláb menekült ki a helyiségből, vérző arccal, továbbá leesett egy polc, széttört egy virágcserép, kiszakadt a telefonzsinór a helyéről. A pacák, aki a rendészt hívta, felemelt egy karosszéket, talán hozzám akarta vágni, de ekkor L. – egyik munkatárs, akivel haverok voltunk – rászólt, hogy hagyjon békén. Valaki rendőröket hívott, akik bevittek az őrsre. Tőlük nem tartottam, sőt, kollégáimnak tekintettem őket, hiszen ők is a rendre vigyáznak, bár más eszközökkel, mint jómagam. Pár órára becsuktak egy zárkába, aztán valaki zászlóslány kihallgatott. Akkor úgy láttam, hogy ő pontosan érti azt, ami velem történik, amit én csinálok, tevékenységemmel egyetért és semmiképpen nem akar akadályt gördíteni utamba, ezért nem is húzta az időt, hamarosan elengedett. Előtte átnyújtott egy idézést, mely szerint két hét múlva jelenjek meg ugyanitt.

Ma már furcsállom, miért nem szorgalmazott környezetemben senki pszichiátriai kezelést. A rendőrök gyakran találkoznak hozzám hasonló esettel, de még csak nem is utaltak rá, hogy menjek orvoshoz. Egyedül a Váltófűtés főnöke javasolta orvos felkeresését, amikor már tombolt bennem az őrület. Emlékszem, tök jó ötletnek tartottam, s rögtön elindultam a Liget utcai Támaszba, ám akkor már annyira beteg voltam, hogy néhány perc alatt elfelejtettem, hova is megyek? Ennek ellenére egyszer eljutottam a Támaszba, egy ideig vártam a soromra, aztán eluntam a várakozást és távoztam.

Pár év múlva visszamentem a Váltófűtéshez meglátogatni volt kollégákat. Ekkor rákérdeztem, mit gondoltak rólam? Azt hitték, hogy drogozok, mert mutogattam az Antaethylt, és rejtélyes célzásokkal igyekeztem munkatársaim tudtára adni, hogy a tablettáknak köszönhetem feltört tehetségem.

 

Sohasem tapasztalt zűrzavarban teltek napjaim. Addig megszokott életem szétesett, s mint említettem, általában fogalmam sem volt arról, mi a csudát csináljak, azt tettem hát, mit beteg agyam diktált. Egy alkalommal például elutaztam Békéscsabára. Este felültem egy szolnoki vonatra, iratok és pénz nélkül. Persze volt felszerelésem, velem volt a harci fegyverem, a talizmánom, s volt meditációs dalom is, amiből erőt, energiát tudtam meríteni. Szolnokon szóba elegyedtem egy erdélyi csapat tagjaival, és „vigaszt nyújtottam” nekik, ugyanis azon siránkoztak, hogy haza kell menniük, meg nincsen pénzük, és egyéb ehhez hasonló, a tudatosság szintjén teljesen fejletlen, felvilágosulatlan kisemberektől megszokott negatív dolgokat beszéltek. Úgy gondoltam, a magamfajta emelkedett léleknek kutya kötelessége enyhíteni a világ gondjain, erre jól bevált módszerem a nyugalom és harmónia teremtése volt.

Már elmúlt éjfél, amikor igazoltattak a pályaudvari rendőrök. Személyi igazolványom nem lévén, bevittek vasúti őrsre, ahol bediktáltam adataim. Ezután ücsörögtem félórát, amíg ellenőrizték az általam mondottakat. Arról is kifaggattak, miről beszélgettem az erdélyi társasággal. Bizonyára kiálltam a próbát s jól feleltem az összes kérdésre, mivel egyik rendőr javasolta, hogy üljek fel a hamarosan induló vonatra és utazzam el. Ezután elbocsátott. Megnyugtató érzés volt, hogy tudom, mit kell tennem, mi a feladatom. A menetrendből kiolvastam, hogy három óra tájban indul egy vonat Békéscsabára. Kinéztem a sínekre, már benn állt a szerelvény, úgy láttam, többnyire nagyon rozoga, ütött-kopott, fából készült vagon, az elsőt kivéve, mely egy fülkés utasszállító volt. (Postavonat lehetett – most úgy vélem.) Hírtelen született a felismerés: küldetésem, hogy erőmmel, varázzsal összetartsam a vonatot, s levigyem rendben Békéscsabára. Az első vagon első fülkéjében kerestem magamnak ülőhelyet. Lassan, nehézkesen indult el a vonat, ám száz méter után hírtelen fékezett, s megállt. A peron végénél voltunk, láttam, hogy az erdélyiek szaladnak a vonat felé, felszállnak. Újra elindultunk. Megvártam, amíg elhagyjuk Szolnokot, aztán védőszárnyaim alá vettem a szerelvényt. Telepatikus erővel irányítottam a mozdonyvezetőt, hiszen az volt a legfontosabb, hogy pontosan akkor gyorsítson vagy lassítson a vonat, amikor kell, ügyelni kellett a sebességre is. Össze kellett hangolni a vonatot a környezet rezgéseivel, belesimítani a harmóniába. Mámorító volt a hatalom, amit ekkor tapasztaltam.

Reggel hazajöttem. Szolnokig személyvonattal utaztam, úgy tettem, mintha nem lennék ott, s a kalauznő valóban elmulasztott jegyet kérni tőlem. Aztán Szolnokon gyorsvonatra szálltam, a folyosón ácsorogtam, kidugtam fejem az ablakon, szembe a széllel. Akkor már siettem, vágytam haza, ezért felgyorsítottam a vonatot. Ezt úgy értem el, hogy „zöldhullámot” csináltam. Figyeltem a szemaforokat, amikor piros volt, pislantottam szememmel, ekkor a szemafor zöldre váltott. Kb. húsz perc alatt értünk a Keletibe, ami háromszoros sebességet jelentett, nagyon büszke voltam teljesítményemre. Amikor az emberszeretet magasra szökött bennem, az utasok érdekében megállítottam az időt. Egy söröskupakot hüvelyk és mutatóujjam között négyszögletesre hajlítottam, majd élére állítva az ablaküveghez támasztottam. Ekkor az idő folyása megállt, egészen addig, amíg a kupak helyén maradt. A vonat zötykölődése néha lerázta, ilyenkor visszatettem. Komoly előnyei vannak a megállított időben vagy időtlen térben való tartózkodásnak. Nincsen öregedés, sőt, a sejtek megfiatalodnak ilyenkor. A megállított idő mindig arra a zárt térre korlátozódott, ahol voltam. Figyeltem, ahogy az emberek a szomszéd vagonból belépnek hozzánk, s arcukról leolvasható volt a meghökkentő, bár feltehetően pozitív érzés, ami rájuk tört hírtelen. Alig akartak továbbmenni, egyre többen ácsorogtunk a folyósón.

Ekkor már azt is tudtam, hogy amerre én vonatozok, még a sínek is megjavulnak, megerősödnek, kifényesednek. Bíztam benne, hogy a MÁV elismeri áldásos tevékenységemet, s az elvégzett munkámat jelentős összeggel honorálja majd.

A Jutalom reménye volt fő hajtóerőm azokban a napokban. Hittem, ha jól teljesítem küldetésem, Krisztina lesz a jutalmam, s persze rengeteg lóvé.

Krisztina – még nyáron az 51-es buszon ismerkedtem meg vele. Péntek volt, a munkahét vége, indultam szüleimhez. A buszon figyeltem fel a lányra, aki engem nézett. Vállig érő barna haja volt, arca tetszetős, alakja kissé duci. Pólót és rövidnadrágot viselt. Szemeztünk, s amikor leszállt ő is a Kőbánya-Kispesti pályaudvaron, megkérdeztem tőle: – Hogyan kell utcán ismerkedni? Kezet nyújtott s bemutatkozott. A Szász Károly utcába ment munkaügyben. Vele tartottam, feledve, hogy V-re akartam utazni. Megbeszéltük, hogy másnap moziba megyünk. Így is történt, az Elemi ösztön című filmet néztük meg Kőbányán. A film után gyalogoltunk az Örs-vezér térig, ahonnan a 82-es trolival utazott tovább. Az úton mesélte el, hogy 10000 év múlva a gégénk lesz a szaporítószervünk. Ezzel az elképzeléssel rendesen összezavart, nem tartottam normálisnak, hogy valaki elhisz egy ekkora marhaságot. Ennek ellenére szorgalmaztam, hogy találkozzunk máskor is.

A lehetőség, hogy barátnőm lehet, nagyon feldobott, de a harmadik randevú pocsék hangulatban telt, aztán kiderült, hogy csak egy lehetek Krisztina számtalan ismerőse között. Ebben az évben többet nem találkoztunk, mert Krisztinának nem volt rám ideje.

Őrült futamomban felerősödött vágyam Krisztina iránt, az éjszaka kellős közepén bóklásztam az Örs-vezér téren abban a reményben, hogy jön majd egy ember, aki elvezet a lányhoz…

Néha úgy találtam, átkerültem valami más világba, felnőttem, már oda tartozom, az új típusú, különleges emberek közé, s ebben a világban minden rendelkezésemre áll, nincsen szükségem pénzre, aki itt él, megkapja, ami kell, itt van az igazi kommunizmus. Csak jól kell kérni, gondoltam, ám bárhogy próbálkoztam, sehol se kaptam cigit pénz nélkül. Nem tudtam jól kérni…

Valamelyik hétvégén történt szüleimnél, hogy rám tört egyfajta szabadulásvágy. Az is lehet, hogy múltamtól akartam elhatárolódni, vagy megszabadulni régi életem minden maradványától. Összepakoltam volt menyasszonyom, Marina leveleit, néhány könyvet, katonakönyvemet, a bronz plakettet s oklevelet, amit az országos elektrotechika versenyen elért harmadik helyezésért kaptam – egyszóval személyes dolgaimat. Kicipeltem a kertbe,  tüzet raktam s elégettem ezeket a dolgokat. Kivéve katonakönyvemből a dögcédulát, azt nyakamba akasztottam. Volt egy halovány érzésem, miszerint nem élem túl ezt a zűrzavart, amit időnként tapasztaltam, nem akartam semmiképpen névtelen halott lenni.

Egyik vasárnap reggel szüleim és öcsém elutaztak K.-ra, meglátogatni Húgit. Felajánlották, hogy tartsak velük én is. A „termes” vagonban nem volt kedvem társaságukban szorongani egy ülésen, inkább a másik oldalon foglaltam helyet. A k.-i buszpályaudvaron találkoztunk húgommal, aki már öt hónapja állapotos volt. Leendő sógorom is vele jött. Húgom meghívott a három hét múlva esedékes esküvőjükre. Nem éreztem jól magam velük, alig beszéltem, inkább tőlük húsz méterrel távolabb ácsorogtam, ahol sütött a nap. Aztán elbúcsúztam, átsétáltam a pályaudvarra s felszálltam a pesti vonatra.

Az utazás alatt nagyon zavart állapotba kerültem. Úgy észleltem, kétszer haladt át a vonat Simontornyán. Eszembe jutott, hogy még nyáron megismerkedtem egy simontornyai lánnyal, Hajnalkával. Telefonon beszélgettünk párszor, de randi nem jött össze. Nagyon szerettem volna őt látni, s elhitettem magammal, hogy a lány tudja, hogy itt utazom, s fel fog szállni a vonatra. Amikor először haladtam át, nem akartam elhinni, hogy nem jön a lány, tettem érte, hogy még egyszer áthaladjunk, sajnos, akkor sem jött. Pusztaszabolcs után ráébredtem, hogy tolvaj vagyok. Bicskával összehasogattam a lopott holmit: farmerdzsekimet, utazótáskámat (valójában a tulajdon fizetésemből vásároltam ezeket), mert nem akartam, hogy bárki használhassa őket. Személyi igazolványom, mely szakadozott volt, széjjeltéptem. Amit anyám csomagolt nekem az útra, tyúkhúst, kenyeret, nyers tojást, azt megtartottam, hiszen azt nem loptam, hanem kaptam.

Kora délután Kelenföldön szálltam le a vonatról, s gyalog indultam a munkásszállóra. Valahol a Hamzsabégi úton megettem a húst, valamint két nyers tojást is kiszürcsöltem a héjából. Talán a nyers tojás hatására perceken belül erős nemi vágy  uralkodott el rajtam, elindultam, hogy nagyon gyorsan nőt szerezzek. A vasúti sínek mellett parkosított részen át vezet egy sétaút, egy leányt kezdtem el követni, gondoltam, elbájolom, elvarázsolom és valami bokorban majd kedvemre tesz. Aztán egyik játszótéren elterelődött a figyelmem a lányról. Két kisgyermek hintázott, anyukájuk egy padon könyvet olvasott. A látvány elbűvölt, lenyűgözve álltam és bámultam, ahogy lengett a hinta, aztán már vezéreltem is az ütemet, s teremtettem a harmóniát. A nő mellett hevert kézitáskája, eszembe ötlött, hogy simán ellophatnám, meg sem látná ebben a különleges atmoszférában, s kellett is volna pénz, hiszen nem volt egy vasam sem, de eldöntöttem, rendes leszek, nem lopok – hiszen nekem kérés nélkül is mindent megadnak az emberek, amire szükségem van – így véltem. Később tovább mentem, s indulatosan odaszóltam egy nőnek, aki fekete kutyáját sétáltatta: – Magának pont olyan színű a lelke, mint a kutyája! Valamit visszaszólt, ám nem törődtem vele.

 

2.

A Sárga világ

 

Szeptember végén, egy keddi napon délelőtt szólt az exfőnököm a Váltófűtésnél, hogy menjek be a Keleti pályaudvaron lévő központba, várnak rám. Hihetetlenül megörültem, biztosra vettem, most jött el az ideje, hogy honorálják az utóbbi három hét alatt végzett tevékenységem. Rögtön elutaztam a Kerepesi útra. Bementem az épületbe, akkora erőm volt, nem ismertem lehetetlent. Beszálltam a liftbe, a gombot sem kellett megnyomnom, csak toppantottam, s a lift elindult. Viszont az ötödiken megállítani nem tudtam, felvitt a hatodik emeletre. Visszasétáltam a lépcsőn, megtaláltam az adminisztrátort, aki papírokat íratott alá velem, aztán elkérte a vasutas igazolványomat. Végül azt mondta, minden rendben van, elmehetek, s a kezembe nyomott egy borítékot. A borítékban iratok és a munkakönyvem volt. Bár számítottam rá, pénzt nem kaptam egy fillért sem. Természetesen rögtön értettem miről van szó, ezen a tudati szinten, ahova feljutottam, nincsen szükségem pénzre, mindent megkapok az élettől, a világtól, mindent, amire szükségem van.

Valójában ekkor történt meg az elbocsátás munkahelyemről, a Váltófűtéstől. Bár visszavontam  a felmondásom, mivel nem álltam munkába, az érvényét veszítette.

Tudati szint, szintek logikája – egy fantasztikus regényből származnak ezek a kifejezések. A tudati szintet valami lépcsőnek képzeltem el. Minden szinten találhatók emberek, minél magasabb a szint, annál kevesebben. Azt hittem, minél jobban beteljesítem küldetésem, annál magasabbra jutok, s annál több jogom lesz bizonyos javakhoz.

 

Másnap el kellett számolnom a munkásszállón is. Letelt az időm, ideje volt mennem. Addigra már azt is értettem, hogy nem szabad egy helyen hosszú időn át lennem, hiszen akkor túlságosan megjavulnak a dolgok, túl nagy lesz a rend, túlságosan erős kontraszt alakul ki az általam teremtett korlátozott hatósugarú rend és a világban uralkodó káosz között. Elvégre saját szememmel láttam, hogy amikor az emberek átlépték a határt, ami a káosztól elválasztotta a rendbet, összezavarodtak, még járni sem tudtak rendesen, föl-le hullámozva mentek.

Egy szerdai napon tudtam meg, hogy mennem kell. Volt a közeli boltban némi tartozásom, amit úgy tudtam törleszteni, hogy a szálló gondnoka megvásárolta Junoszty tévémet. Kaptam tőle egy kartondobozt, abba csomagoltam maradék holmimat: egy pár cipőt, sétálómagnót (amihez nem volt fejhallgatóm), vekkert, könyveket. A gondnok nyomatékosan, többször elismételve közölte velem, hogy menjek haza. Egyik kezemben madzaggal összekötött kartondobozzal, másikban egy műanyag szatyorral indultam az utasítás szerint V.-re. Maradt még valamennyi pénzem, előbb két deci vodkát vettem, azzal búcsúztam el Váltófűtős munkatársaktól. Utána vettem még fél liter töményt, de csak az első két kortyra emlékszem, s arra, hogy felszálltam a metróra Kőbánya-Kispesten. Amikor legközelebb magamhoz tértem már reggel volt, én pedig egy rácsos ágyban feküdtem.

Bambán néztem körül, ugyan hol lehetek? Volt még egy rácsos ágy lakó nélkül, azon kívül egyszerű, fehér műbőrrel bevont, támlanélküli fekvőalkalmatosságok, ágynemű nélkül. Zilált kinézető, borostás arcú férfiak szedelőzködtek, rendezgették hajúkat, öltözéküket, csörgették aprópénzüket. Kis idő múlva rájöttem, hogy ez kijózanító állomás. Kérdésemre egyik férfi elárulta, hogy  a Róbert Károly körúti kórházban vagyok.

Hét órakor engedtek ki, és egy „kollégával” rögtön a Lehel-piacra utaztunk, aprópénzünkből futotta pár korty borra. Ittuk a bort, a kartondobozt magam mellé raktam a földre. Ekkor vettem észre, hogy rá van írva szüleim lakcíme. Megértettem, hogy új világomban már nem a cipekedés a leghatékonyabb módja egy csomag rendeltetési helyére való megérkezésének. Akár ott is hagyhatom, mivel rajta a pontos cím, eljut oda. Nekem nem kell további részletekkel törődnöm, elég, ha otthagyom a földön, s a többi már nem az én dolgom, holmi részletek nem tartoznak rám. Megosztottam ezt a felismerésemet az alkoholista „kollégával”, aki habozás nélkül igazat adott nekem, szerinte is nyugodtan hagyjam ott a csomagot, s jó lesz, ha már indulok is, nehogy lekéssem a vonatot. Ezután elutaztam a Délibe, ahol egy órán át teremtettem a harmóniát, mintegy hálából, búcsúképpen Budapesttől. Ez alkalommal egy tündéri kisfiú látványa adott plusz energiát a sugárzáshoz.

Vonatra ültem, ám Pusztaszabolcson leszállított a kalauz, mert nem volt jegyem. Jobb híján gyalog indultam tovább. Órákon át bandukoltam a sínek menti ösvényen a fáradt őszi napsütésben. Amikor megszomjaztam, egy pocsolyából ittam egy kevés dohos ízű vizet.

Szabadszállásig gyalogoltam, ott pihenőt tartottam. Háromszor vagy négyszer bementem az állomásfőnökhöz  kunyerálni tőle cigit, aztán a férfi elveszítette türelmét, s arra kért, többé már ne zaklassam. Később jött egy fura szerelvény, talán szervizvonat. Megengedték, hogy felszálljak, az elvitt Sárbogárdig. Ott felültem a következő menetrendszerinti személyvonatra, ami Szentlőrinc felé ment. A kalauz nem figyelt föl rám, háborítatlanul utaztam. Besötétedett, mire Szentlőrincre értem, ahol át kell szállni a V.-re menő vonatra.

Újra rendkívül zavart állapotba kerültem. Különféle téveszmék kerítettek hatalmukba. Beképzeltem magamnak, hogy én hordom a világ összes terhét, fizikai fájdalmaim keletkeztek, sántikáltam, nehezen vonszoltam testem, nyomoréknak éreztem magam. Később behatoltam az állomásfőnöki irodába, s átbújtam egy asztal alatt. Rendőrt hívtak, aki megkérdezte, hogy hívnak. Benne van a telefonkönyvben – mondtam titokzatosan, erre megpofozott. Egy másik kérdésre azt feleltem: – Bemondta a rádió. Később a rendőrök felajánlották, hogy elvisznek haza. Hátul ültem a rendőrautóban, néztem a műszerfal lámpáit, azt éreztem, én vezérlem az autót, hasonlóképpen, mint korábban a békéscsabai vonatot. A rendőröknek többször elismételtem, hogy valami nem stimmel velem, de nem akarták elhinni, azt mondták, nem vagyok bolond. Az egyik rendőr mellettem ült, kezében a zseblámpája, azt játszottam, hogy telepatikus erőmmel villogtattam. Fura, hogy a rendőr elismerte, én okozom a zseblámpa villogtatását.

Utólag el nem tudom gondolni, valójában mit hittek rólam. Lehetséges, hogy merő szórakozásból „alámjátszottak”. Az is érthetetlen, miért ajánlották fel a 70 kilométeres utat?

Szigetvárra érve meguntam a társaságot. Köszöntem a fuvart, kiszálltam. Valami transzformátorállomás előtt találtam magam. Eszembe jutott egyik felfedezésem, miszerint korlátlanul rendelkezésünkre áll a nullponti avagy „szabad” energia. Ezekre a csúnya szerkezetekre már semmi szükség nincsen, fel kell őket robbantani – véltem. Készítettem egy robbanószerkezetet; üres konzervdoboz, elszáradt fűszál, és más hulladék alkotta a hozzávalókat. Arra nagyon oda kellett figyelnem, hogy az utcai lámpák fényei megfelelően keresztezzék egymást a robbanószerkezet helyén. Aztán beizzítottam a bombát, szóltam a portásnak, menjen el onnan, mert mindjárt robbanás lesz. Én kicsit arrébb húzódtam, általam ismeretlen okokból levetkőztem meztelenre, csak a dögcédulát tartottam meg nyakamban. Az út túloldalán volt egy kocsma, oda betértem.

Ma is élénken emlékszem, hogyan hátráltak az emberek a kocsma hátsó fala felé, amikor megpillantottak. Balról volt a pult, egy hapsi otthagyta sörét, kérdeztem, megihatom-e, azt mondta a kocsmáros: – Igyad csak meg, haver!

Friderikusz show ment a tévében, azt néztem s ittam a sört. Aztán figyeltem a biliárdozókat, egyszer az asztal mellé ugrottam, s a golyók közé csaptam. A játékosok rám emelték dákóikat, de nem ütöttek meg. Nevetgéltem, hogy az utolsót, a fekete golyót képtelenek voltak begurítani egy lyukba perceken át, persze azért nem sikerült nekik, mert mágikus erőmmel meggátoltam.

Később rendőrök jöttek értem, akik bevittek az őrsre, falhoz állítottak, arccal a fal felé. Tudakolták, hol hagytam ruháim? Tőlem telhetően elmagyaráztam. Öt perc múlva egy rendőr hozta a szatyrom, benne ruháimmal. Felöltöztem, ezután átkísértek valami másik helyre.

Nem tudtam, hol vagyok, csak láttam, ül velem szemben két fehérruhás nő, akik kérdezősködnek erről-arról. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb felfigyelnek rám, hiszen feltűnő hatást gyakoroltam a világra. Tudtam, hogy jól kell felelnem, most levizsgázhatok, s véget érnek szenvedéseim. Egy-két korábban elsajátított trükköt bemutattam, pl. megállítottam egy legyet a falon. (Az egy Óra volt – amíg nem mozdult, állt az idő, harmónia volt a helyiségben.) Kiálltam a próbát, ezt abból gondoltam, hogy mikor a kihallgatás befejeződött, nem zavartak ki az éjszakába, hanem egyik nő bekísért egy szobába, ahol több vaságy volt fehér ágyneművel, s lefekhettem aludni. Nagyon hálás voltam, hogy rendes ágyban alhatok.

Reggel még nem gyanakodtam, amikor mondták, hogy átvisznek Nagyatádra. Annak tudatában, hogy jelentős mennyiségű harmóniát árasztok, gondoltam, most Nagyatádon kell küldetésem teljesíteni. Mentőautóval szállítottak, két öregember is jött velünk, őket hazaszállították falucskáikba. Ezután érkeztünk Nagyatádra.

Sajnos, semmire sem emlékszem az érkezésből vagy az első napból. Aztán rájöttem, hogy ez valami őrültek háza, zárt osztály. Nem értettem, mit keresek itt? Eleinte arra gondoltam, hogy az általam teremtett harmónia nyilván gyógyító erővel bír, s azért vagyok itt, hogy szegény őrültek meggyógyuljanak. Később azt hittem, hogy küldetésem teljesítése után jutalomból kipihenhetem fáradalmaim. Az még eszembe sem jutott, hogy beteg vagyok, csak egy beteg a sok között.

Kaptam gyógyszert, Andaxint. Ám pár nap múlva észrevéve, hogy lelassulok, nem szedtem be a tablettákat.

A kórház személyzete értesítette anyámat, aki meglátogatott. Megdöbbentett, hogy rémületet láttam az arcán, nem örömöt.

Jól éreztem magam a zárt osztályon. Beleszerettem Tamarába, aki öngyilkossági kísérlet miatt volt a zárt osztályon. 24 éves leány, nagyon szép arccal, puha, kövérkés testtel, ősz csíkokkal szőke hajában (Több doboz gyógyszerrel próbált véget vetni életének. Az idő alatt őszült meg, amíg két héten át kómában volt). Lett ellenségem is, akivel egyszer verekedtünk, mert féltékeny lett Tamarával kialakult kapcsolatomra. Később sikerült békét kötnünk. A szobatársaim nagyon szerettek. Egyedül egy Pisti nevű szakállas fickó ismerte fel és értékelte tehetségem, különleges képességeim. Persze lehet, hogy véleményének értékéből levon valamennyit a következő tény: Pisti évek óta az őrültek házának a lakója volt.

 

3.

Az elme fogságában

 

Az első tudatváltozás (így neveztem el) rendesen kibillentett az utóbbi években megszokott kerékvágásból. A nagyatádi kórházi kezelés után V.-re kerültem szüleimhez. Nem vetette fel őket az öröm, hogy ott voltam a nyakukon pénz nélkül. Igyekeztek minél előbb megszabadulni tőlem. Kb. három hétig laktam náluk.

Az egyik első dolgom volt, hogy vettem egy irkát, s elkezdtem megörökíteni a tudatváltozás során szerzett tapasztalataim. Úgy kezdtem a történetet, hogy: „20 nap, ami megváltoztatta – ha nem is a világot – de az én világomat alaposan, és hatással volt másokra is, általában pozitív, ritkábban negatív értelemben.” Oldalakon át soroltam felismeréseim, bár addigra szinte csak címszavak maradtam meg „tudásomból”. Úgy gondoltam, egy „rövid utat” tettem meg. Leendő olvasóim figyelmeztettem, hogy a rövid út hallatlanul veszélyes, de egyúttal bíztattam őket, hogy nagyon is érdemes elindulni rajta. Szerepelt még írásomban a negyedik dimenzió (hittem, hogy a látható világ mögött van egy, a hétköznapi emberek számára láthatatlan, ám beavatott személyek számára érzékelhető világ, ahol más, magasabb szintű fizikai törvények uralkodnak – ezt neveztem negyedik dimenziónak); a tudati szint növelése; szabad energia hasznosítása, erő, energia nyerése a Napból (vagy akár egy gyermek látványából), az idő gyorsítása, lassítása stb. Igyekeztem gyorsan leírni mindazt, amire emlékeztem, nem akartam semmit sem elfelejteni. A történtekről határozott véleményem alakult ki: kaptam egy lehetőséget életem megjavítására, de elszúrtam a dolgot. Reméltem, lesz még ilyen alkalom.

Az alkohollal kapcsolatban még mindig az volt a véleményem, hogy nekem már nem árthat. Biztosra vettem, hogy nekem, akinek olyan különleges élményei voltak, soha többé nem okozhat gondot egy folyadék, melyet az emberek java része rendszeresen fogyaszt. Ennek ellenére, szüleimre való tekintettel, amíg V.-n voltam, nem ittam egy cseppet sem.

November elején, húgom segítségével Kaposváron, a megyei kórházba, a konyhára nyertem felvételt, mint konyhai kisegítő alkalmazott. Zöldséget pucoltam, a raktárban almákat számolgattam, élelmiszert rakodtam vagy a Szülészet tálalójában segédkeztem. A hetvenéves nagymamámmal laktam, aki Kaposvár mellett, egy H. nevű faluban lakik.

Hatra jártam dolgozni, fél ötkor indult a busz, tehát már négy órakor csörgött a vekker. Nagymama házában tilos volt a dohányzás, ezért az udvaron szívtam el a nap első cigarettáját reszketve a hidegtől. Aztán gyorsan oldódó porból kávét készítettem, s teát is ittam – ezt nagymama főzte előtte este számomra. A buszmegállóig ötszáz métert gyalogoltam, keresztül egy gyönyörű parkon. Délután két órakor végeztem, ilyenkor gyakran bementem Húgihoz a nővérszállóra, ahol férjével, Tibivel lakott. Húgi ekkoriban veszélyeztetett terhesként táppénzen volt.

Nem szerettem a kórházban dolgozni. Nagyon sérelmeztem, hogy itt csak segédmunkás vagyok s a felét keresem, mint előző munkahelyemen. Csak akkor éreztem valamelyest jól magam, amikor a Szülészet tálalójában dolgozhattam, ahol az én feladatom volt széthordani a reggelit és az ebédet a kismamáknak. A Szülészeten kedveltem a társaságot, talán azért, mert csupa nő volt, köztük két fiatal leány.

Levélben tartottam a kapcsolatot Tamarával, aki új életet akart kezdeni, hívott, hogy látogassam meg.

December elején megállapíthattam: eltekintve egy-két apróságtól, jól halad az életem. Van munkám, formálódik a kapcsolatom egy csinos lánnyal

Aztán Mikulás napkor megdőlt az elméletem az alkoholfogyasztásommal kapcsolatban. Vasárnap volt, s én rettenetesen berúgtam a munkahelyemen. Már reggel kezdtem inni, vásároltam két deci töményt, s bent a Szülészet tálalójában kortyolgattam. Két vagy három alkalommal kimentem újabb üveg italt vásárolni. Botrányossá fajult a történet, még verekedtem is az egyik dolgozóval az öltözőben. Végül a kollégák bevittek a detoxikálóba, ott ébredtem fel valamikor éjjel. Borzasztó szomjúság gyötört, amit vízzel csillapítottam. A rettegést a holnaptól, a bűntudatot, szégyent s az önvádat nem volt semmi, ami enyhítse.

Hétfőn főnököm habozás nélkül kirúgott. Több levelet nem írtam Tamarának, egyre csak az járt agyamban, hogy minek, hiszen egy reménytelen alkoholista vagyok, aki csak bajt hoz mindenkire.

Napokon át jártam a kaposvári cégeket iszonyú másnaposan, a szemerkélő, esős, rosszkedvű időben. Gyorsan állást kellett találnom, különben nem maradhattam volna nagymamánál,  hanem az utcára kerülök. Végül sikerült elhelyezkedni egy építőipari vállalkozónál, ahol 12 óra volt a munkaidő, még szombat is munkanap volt, igaz, akkor csak 10 órát kellett dolgozni. Még mindig négykor keltem, este nyolc óra felé értem haza. Vacsoráztam, majd bezuhantam az ágyba s ájult alvásba merültem. Munka és alvás – ebből állt életem. Ezt édeskevésnek tartottam, csak úgy tudtam elviselni, hogy majdnem mindennap ittam pár pohárral, néha be is rúgtam. Az italozás miatt egyre nőtt nagymamám neheztelése. Az én ellenszenvem pedig fokozódott az építőipari segédmunka, valamint egész helyzetem iránt. Vágytam vissza Budapestre. Elhatároztam, amint januári fizetésem kezembe kapom, utazom vissza a fővárosba.

1993, január 30-a szombatra esett. Jól emlékszem arra a napra, mert éjszaka nagy hó esett, s nem kellett dolgozni. Sőt, nagy örömömre, a főnök kiadta fizetésem, kaptam az előleg levonása után tízezer forintot.

Kocsmába mentem, s némely kollégának elmondtam, engem többet nem látnak. Aztán meglátogattam Húgit, vittem neki csokit ajándékba. Utána még többet ittam. A k.-i pályaudvaron ivócimborám is akadt.

Valamikor délben egy vasúti váróteremben ébredtem, húsz kilométerre K.-tól. Némi aprópénz csörgött a zsebemben, épp meg tudtam venni a vonatjegyet vissza a városba. Feltehetően az alkalmi ivócimbora kizsebelt.

Ezt nagymamám már nem tudta megbocsátani. Azt mondta, hétfőn menjek haza, szüleimhez. Ám tudtam, ott nekem semmi keresnivalóm, ott nincsen helyem.

Néhány napot még dolgoztam munkahelyemen, egy munkatársnál alhattam, majd mikor összegyűlt egy utazásra elegendő pénz, megvettem a vonatjegyet Budapestre. Az utazás alatt Hubertust iszogattam. Délelőtt 9 óra tájban félrészegen érkeztem a fővárosba. Bementem a Váltófűtéshez, K. Tibit kerestem. Először nem csalódtam benne, megengedte, hogy nála aludjak a lakókocsiban. Aztán hétfő este, amikor megtudta, hogy nincsen pénzem, s munka sincs kilátásban, közölte, hogy reggel szedjem össze a cókmókom, s menjek Isten hírével.
Baljós érzésekkel feküdtem le aludni, rettegve a másnaptól, amikor el kell mennem valahová – miközben tudtam, hogy sehol sem látnak szívesen, valójában nincsen hova mennem.

 

4.

A Főnix éjszakája

 

Február elején, egy keddi napon délután ültem Kőbánya-Kispest várótermében, nem volt pénzem, nem volt hol aludnom, nem volt senkim, akihez forduljak. Nincsen tovább, gondoltam, elcsesztem az életem, véget vetek neki. Elhatároztam, éjfélkor a Margit-hídról a Dunába ugrok. Igaz, attól tartottam, nem lesz bátorságom az öngyilkossághoz. Elkezdtem szuggerálni hát magam, mondogattam magamnak, ne féljek, nem tart sokáig, közben pedig azon tűnődtem, hogy bár gyenge úszó vagyok, mi lesz, ha mégis kivergődök a partra, s ott állok vizesen, a tíz fokos fagyban? Elképzeltem, ahogy vizes ruhában a parton reszketek, és annyira sem tudom, mihez kezdjek, mint most. Abban reménykedtem, hogy megáll a hideg víztől a szívem.

Abban az időben a Kőbánya-Kispesti pályaudvar a hajléktalanok kedvelt tartózkodási helye volt. Bár nem foglalkoztam a körülöttem levőkkel, észrevettem, hogy két erdélyi manus seggrészegen rumosüveget bont. S körbekínálták a körülöttük levőket, köztük engem is.

Előbb elutasítottam az italt, mert tiszta fejjel akartam meghalni. Aztán eszembe jutott, hogy aznap még nem is ettem, márpedig a piában van energia, szükségem van tehát rá, hogy legyen erőm végrehajtani önkinyírási tervem. Ezért kortyoltam az üvegből.

A mellettem ücsörgő csöves kezdett beszélni hozzám, de csak mérsékelt figyelemmel tudtam hallgatni. Aztán adott ennivalót, majd, mikor megtudta, nincsen hol laknom, elmondta, merre van a hajléktalan ellátás központja, ahol szállást lehet igényelni. Korábban semmit sem tudtam arról, hogy létezik hajléktalan ellátás. Remény támadt bennem, öngyilkossági vágyam mintha elfújták volna. Akkoriban bezárták éjszakára a legtöbb pályaudvart, keresnem kellett egy másik helyet. Végül a kelenföldi pályaudvar kitört ablakú, s épp ezért néptelen várótermében egy kényelmetlen padon töltöttem az éjszakát. Annyira hideg volt, hogy egy percet sem tudtam aludni, de nem számított. Vártam a reggelt, ami el is jött, elmentem a Menhely Alapítványhoz, s este már egy turistaszálló négyágyas szobája egyik ágyának boldog tulajdonosa voltam. Két hét múlva találtam állást, villanyszerelőként kezdtem dolgozni egy építkezésen. Az első fizetésem elittam, ezért márciustól újra szedni kezdtem az Antaethylt. Amikor április végén, tekintettel a jó időre, megszűnt a turistaszállón a lakhatás, nagy szerencse ért. Egy szociális munkás felfigyelt rám, s áthelyezett a Gránátos utcai hajléktalan szállóra. Kezdtem jobban érezni magam a bőrömben, egyre több lett a pénzem. Megismerkedtem egy vállalkozóval, hétvégén vele maszekoltam, amivel jól kiegészítettem fizetésem.

Elégedett voltam életemmel. Nem aggódtam a jövő miatt, annyi rosszat túléltem, hogy kezdtem magam sérthetetlennek, elpusztíthatatlannak hinni.

Gyakran eszembe jutott az a februári éjszaka, amikor véget akartam vetni az életemnek. Milyen csodálatos, hogy megmenekültem – gondoltam. Mennyi jó dologból kimaradtam volna.

Honnan is sejthettem volna, hogy egy borzalmas lépcső előtt állok, ami egyenesen a pokolba vezet, s amikor úgy hiszem, hogy rosszabb nem lehet már helyzetem, akkor kell megtapasztalnom, hogy van még lépcső lefelé. S ahányszor hittem, hogy végre leértem a gödör aljára, s innen már csak felfelé vezet út, annyiszor derült ki, hogy tévedtem – hosszú éveken át úgy tűnt, ennek a gödörnek nincsen feneke.

 

 

5.

„Ha valami elindul, akkor az működik…”

 

A naptár májust mutatott. Eszembe jutott Krisztina. Két héten át várakoztam az Örs-vezér téren, abban a reményben, hogy meglátom őt. Emlékeztem, hogy a 82-es troli vonalán lakik. S nem hiába vártam, egyik délután megláttam a lányt, ahogyan jött felém sárga ruhában, mint egy tünemény.

Krisztina nagyon örült nekem, s megkísérelt beszervezni az egyik piramis jellegű multi-level-marketing üzletbe. Eleinte még tetszett is a dolog, mert felismertem a módszerben rejlő személyiségfejlesztő lehetőségeket, de aztán tanulmányozva a szervezeti felépítést, rájöttem, hogy itt valami másról van szó, mint egyszerű mosószeres üzletről. Minél több ember agymosásával világuralomra tör a cég, ezt szűrtem le kiadványaik olvasásából, számomra ez teljesen világosan kiderült, hiszen tudtam a sorok között olvasni. Arra is rájöttem, az árulás a piramis csúcsán van, a beszervezett emberek egytől egyig áldozatok.

Ez a paranoid elmélet volt az egyik tünete kezdődő elmebajos epizódomnak. Lassan, szinte észrevétlenül ismét kezdtem harmóniában lenni a világmindenséggel. Újra kitört rajtam az íráskényszer (grafomániának neveztem el), muszáj volt vásárolni egy vastag, fűzött A/5-ös formátumú könyvecskét. Elkezdtem jegyzetelni, nem annyira naplót, mint inkább felismeréseket, gondolatokat, számomra jelentős mondásokat, idézeteket.

 

Május közepén valamelyik este, amikor hazamentem a Gránátos-utcai szállóra, a szomszéd ágyon fekvő srácnál láttam egy könyvet, az volt a címe: „Névtelen Alkoholisták”. Kölcsönkértem, s éjféltájban elkezdtem olvasni. Talán száz oldalt sikerült áttanulmányozni, aztán vissza kellett adnom. Ebben a száz oldalban benne van az Anonim Alkoholisták 12 Lépéses programja, amiből megjegyeztem egy mondattöredéket a Harmadik Lépésből, a „saját felfogásunk szerinti Isten”-t. Pár nappal később, hazafelé menet egy versike kezdett motoszkálni bennem. Leírtam füzetkémbe:

 

Van én nékem egy saját, különbejáratú Istenem.

Ő vezérli lépteim.

Cserébe én vezérlem másokét

De, csak akik kérik, azokét!

 

Eddig a pillanatig csökönyösen tagadtam bármiféle Istent. E versike jelezte, hogy ideje rátérni az Istenkeresés fárasztó útjára. Pár hónap múlva azzal fogom bizonyítani, hogy van Isten, hogy rájövök: én vagyok Ő, én pedig létezem!

Ezekben a május közepi napokban kaptam egy behívót a Hadseregbe, másfél hónapos tartalékos kiképzésre. Egy pénteki napon késő délután adta át főnököm a dokumentumot, amelyből megtudtam, hogy már előtte nap, csütörtökön kellett volna jelentkeznem a k.-i Hadkiegészítő Parancsnokságon. Sebaj – gondoltam – hétfőn elmegyek K.-ra jelentkezni, elmondom, miért nem tudtam időben ott lenni. Hétvégén még dolgoztam, falat véstem egy épülő házban Budaörsön, s hallottam, ahogyan kalapácsom kopogása harmonizál a világgal. Éreztem, észleltem, ahogyan vibrál körülöttem a világmindenség, éreztem a ritmust.

Közben az utazáson töprengtem. Mivel ingyenjegyem van, útba ejthetem kicsiny falum, elvégre nem is oly nagy kitérő, s ha már úgyis elkéstem, tökmindegy, hogy hétfőn, avagy kedden megyek be – gondoltam. Régebben a Váltófűtésnél ilyen esetre volt egy szállóige: a dicséretről már lekéstem, a lebaszás pedig nem olyan sürgős.

Elvonatoztam hát V.-re. Anyám örült, hogy megint rendes életet élek. Másnap a reggeli gyorsvonattal indultam K.-ra. Gyékényesen kellett átszállni, aztán egyik állomáson, Cs.-n felszállt egy srác, aki pont velem szemben foglalt helyet. Eszembe jutott Tamara, aki szintén ebben a kisvárosban lakik. Sikerült szóba elegyedtem a sráccal, megtudtam Daninak hívják. Érdeklődtem, ismeri-e a lányt – ismerte. Egészen K.-ig beszélgettünk, megtanított japánul elszámolni tízig. Karate volt a hobbija, mint kiderült.

K.-n előbb bementem a kórházba, a Szülészeten meglátogattam kedvenc ex-kolléganőm. Csak ezután mentem el a Hadkiegészítő Parancsnokságra.

Egy tiszt fogadott, aki, mikor megtudta, mi a gondom, adott egy üres papírlapot, s kérte, írjam le, miért nem vonultam be időben a Hadseregbe? Az előcsarnokban leültem egy fotelbe, az előtte álló dohányzóasztalkán körmöltem papírra magyarázatom. Közben árgus szemmel figyeltem a környezetem, s észrevettem, hogy telepatikus kapcsolatban vagyok az ügyeletes kiskatonával.

Amikor végeztem az írással, leadtam a papírt s mehettem dolgomra. Visszamentem a pályaudvarra, ott találtam Danit, aki addigra szintén elintézte ügyeit. Hírtelen rájöttem, nekem most Cs.-re kell utaznom, meglátogatni Tamarát, bocsánatot kérni tőle s elmondani neki, hogy szeretem.

A kisvárosban Dani megmutatta, hol lakik Tamara. Be is csöngetett, kijött a leány anyja, s rendkívül ellenséges hangon közölte, hogy Tamara nincsen otthon.

Kevés pénzem maradt, elhatároztam, stoppal elmegyek vissza kicsiny falumba, majd onnan utazom haza Pestre. Senki nem vett fel, gyalogoltam az út szélén. S döbbenten tapasztaltam, milyen gyorsan haladok, úgy éreztem, 15 kilométert másfél óra alatt tettem meg. Különös volt az is, hogy hullámzott a táj körülöttem. Berzencén megálltam, ittam egy kávét, aztán ismét elindultam. A világ továbbra is hullámzott, vibrált. Aztán hasonlóképpen, mint előző év szeptemberében, jött a megvilágosodás, miszerint nekem semmi bajom, minden a legnagyobb rendben van, ha akarok, ihatok, ha nem akarok, hát nem iszok. A következő faluban éppenséggel inni akartam. Amint találtam egy kocsmát, bementem. Lassan, megfontoltan ittam egy sört, ábrándozva nézegettem az üveg harmatos oldalát. Aztán kijöttem a kocsmából, és belekeveredtem egy tehéncsordába. Bandukoltam a tehenek között vagy száz méteren át, s ezt teljesen helyénvalónak találtam.

A falu szélén újra stoppolni próbáltam. Jött egy autó, de nem volt hajlandó megállni. Erre dühömben beintettem neki, s pont ekkor fékezett, s megállt. Utána szaladtam, beszállhattam. Nagyon boldoggá tett, hogy megtanultam egy mágikus mozdulatot, amivel uralni lehet a világot. A kisteherautó üres műanyag kannákat szállított, melyeken címkék voltak, különféle pálinka-, és likőr nevekkel. Íme, az újabb jel, hogy ihatok – gondoltam.

A v.-i kocsma előtt kiszálltam. Fogalmam sincs mennyit ihattam, valamikor verekedtem is, betörtem egy ember orrát. Nekem nem esett bajom, csak a nadrágom szakadt el a combomon. Reggel anyám – aki persze tudomást szerzett a verekedésről a falusi internet révén – nagyon haragudott. Húgom is szüleimnél volt, a sógorral, valamint kis unokahúgommal, Krisztivel, aki akkor volt három hónapos. Karjaimba vehettem. Fogtam a csöppséget, éreztem kis testét és fogalmam sem volt arról, hogy ezután nyolc éven át nem látom se a testvérem, se a sógort, se a kis Krisztit.

Homályosan emlékszem, hogy az állomásra menet útba ejtettem a kocsmát, aztán vonatra szálltam. Nagykanizsán át kellett volna szállnom a pesti vonatra. Inkább ittam még, aztán verekedtem az Utasellátó büfésével, azt hiszem nem akart kiszolgálni több itallal, és ezt  vehettem zokon. A rendőrök letartóztattak, másnap kora hajnalban rendőrségi fogdában ébredtem. Amikor dörömböltem a vasajtón, ki- és elengedtek.

Azt a napot is Nagykanizsán töltöttem. Kora reggel a pályaudvaron megismerkedtem egy börtönviselt hapsival, aki épp szabadult Sopronkőhidáról, s úton volt hazafelé. Egy padon aludt, majd mikor felébredt, rágyújtott. Kértem tőle cigit. Ő megkérdezte, hol lehet piát venni? Naná, hogy tudtam. Még emlékszem, hogy a délelőtt folyamán valami parkban „karatéztunk”, majd újra a fogdán ébredtem, ez alkalommal hátrabilincselt kézzel voltam lecsukva.

Nagyon beteg lettem, az első pesti vonatra felszálltam, már csak egy vágyam maradt, hogy minél előbb hazaérjek. Balatonfüreden a kalauz leszállított, mert nem volt jegyem. Ődöngtem a pályaudvaron, akitől tudtam, cigit kunyeráltam. Sütött a nap, s én belenéztem nyitott szemmel – éreztem, ahogy az erő átjárja testemet. Egyre jobban éreztem magam, a varázs beindult. A következő pesti vonat kalauza már megtűrt a szerelvényen. Nagyon vidáman utaztam, ültem a vonatlépcsőn, lógáztam papucsos lábamat. (Valahol elhagytam a cipőmet.) Valami kölyköktől cigit is kaptam – kell ennél több a boldogsághoz?

Másnap péntek volt, bementem fizetésemért a munkahelyemre. Kaptam 17 ezer forintot, amivel első utam a Flórián áruházba vezetett. Előbb vettem egy doboz piros Marlboro cigit, ittam egy kávét. Láttam, ott egy divatbutik, vásároltam Reebok cipőt, Gas farmert, ujjatlan pólót. Az üzletben villámgyorsan át is öltöztem. Aztán kiszáguldottam a piacra, ahol vettem egy liter vodkát.

Az egyes villamoson ültem, holmi szabályokkal és utastársaimmal mit sem törődve cigarettáztam, literes üvegből iszogattam a vodkát. A Nyugati pályaudvar volt átmeneti célom, ahol egy padon letáboroztam. Egyedül vedelni unalmas, ivócimborát kerestem. Sikerült összehaverkodni egy csövessel. Vettem pár sört, és narancsot. Egy padon ültünk, a vodkásüveget a földre tettem. Véletlenül felrúgtam, széttörött teljesen, az összes vodka elfolyt (ami tiszta szerencse volt abban a helyzetben.) A tragédiát úgy fogadtam, mint aminek így kellett történni. Kitaláltam a jelmondatom: „Ha valami elindul, akkor az működik. Nekem ez a véleményem, én ebben hiszek!” A csöves lelkesen helyeselt, majd még egy kis sört kunyerált.

Ezután jártam a várost össze-vissza. Egy alkalommal átszaladtam egy forgalmas úton, s a felezővonalnál lehettem, amikor éreztem, felkap valami erő, s átlendít az úttest további részén. Ebből azt a következtetést szűrtem le, vigyáz rám valaki vagy inkább Valaki!

Később két cigánylányhoz csapódtam, beültünk egy kocsmába, én sört ittam, a lányok üdítőt. Bíztatásomra az egyik lány nadrágomon keresztül a farkamat simogatta. Annyira hálás voltam, hogy nekik ajándékoztam maradék pénzem.

A zavartságom egyre fokozódott, estére teljesen elveszítettem a fonalat, egyszerűen képtelen voltam tájékozódni. Többször utaztam a jól ismert 61-es busz vonalán oda-vissza, mire rájöttem, melyik megállóban kell leszállnom, hogy a szállóra jussak. Éjfélkor értem haza, s az ügyeletes szociális munkás ránézésre megállapította, hogy nagy a baj. Azonnal mentőt hívott, ami beszállított az öt perc sétatávolságra levő Bajcsy-Zsilinszky kórház pszichiátriai osztályára.

Rettenetes négy hét következett. Egy kisebb marék gyógyszert kaptam naponta háromszor, köztük Haloperidolt, ami egy meglehetősen régi gyógyszer a szkizofrénia kezelésére. Volt egy roppant kellemetlen mellékhatása: alig bírtam vizelni, de nem mertem róla beszélni, annyira szégyelltem. Gyakran reggel egyáltalán nem tudtam hugyozni a vécében, megvártam a kilenc órát, amikor kinyitották a bejárati ajtót, s kimentem a kórház udvarára a kerítés melletti orgonabokrok közé, ott valamiért általában sikerült elvégezni dolgomat. Leírhatatlan, milyen megalázónak tartottam ezt a dolgot, s milyen szerencsétlennek éreztem magam e probléma miatt. Nyomorúságos érzések forrása volt az is, hogy nem volt pénzem kávéra, cigire, kunyerálni kellett. Igyekeztem tehát minél előbb kikerülni, munkába akartam állni, hogy rendezzem anyagi helyzetem.

Az utolsó napokban megismerkedtem egy Szilvia nevű lánnyal. Magas termetű, arányos alkatú, szép arcú lány, hosszú, kibontva viselt barna hajjal, megtetszett nekem. Később rajta próbálom ki gyógyító tudományom, abszolút sikertelenül.

A kórházi ápolás ideje alatt volt időm gondolkodni a velem történtekről. Felismertem, hogy hasonló esemény volt, mint előtte év szeptemberében. S volt egy hasonló érzésem, mint az akkori futam után. Szavakkal így tudom leírni: – megint elbasztam a dolgot, a lehetőséget életem megjavítására. Ismét kezemben volt a mennyország kulcsa, s nem tudtam vele egyebet kezdeni, – csak elinni.

Négy hét után ragaszkodtam hozzá, hogy kijöhessek a kórházból. Orvosom vonakodva engedélyezte, hogy egy pénteki napon elhagyjam az elmeosztályt. Úgy hittem, teljesen rendbejöttem, ezért eszembe sem jutott, hogy betegállományra menjek – már hétfőn munkába álltam. Nagyon megdöbbentett, hogy mindössze két órát bírtam ki munkahelyemen. Nem értettem a saját szakmám, mi több, nem is érdekelt. Gondoltam, talán jobb lesz elmenni segédmunkásnak valahova. Fel akartam mondani állásom, de akárhányszor mentem be az irodába, soha nem találtam benn a főnökömt. (Ez egyébként nagy szerencsének bizonyult.)

Ezután zavaros két hét következett. Túl korán hagytam el a kórházat, egyáltalán nem voltam jól. Nehezítette helyzetem, hogy a házirend szerint nappal tilos volt a szállón tartózkodni, kivéve, ha valaki szabadságon van, illetve beteg. Gyenge voltam, mint a harmat, képtelen voltam dolgozni, mégsem jutott eszembe, hogy tulajdonképpen beteg vagyok, maradhatnék benn a szállón. Így hát nappal a Kőbánya-Kispesti pályaudvar környékén dekkoltam egy padon, s Jehova Tanúi könyveit olvasgattam, melyeket egy kukában találtam. Ezek a könyvek segítettek megérteni, hogy létezik egy Teremtő Isten.

Néha téveszmék kerítettek hatalmukba. Egyik nap kora délután azt hittem, már kijártam ezt a földi iskolát, kiszállhatok ebből a világból. Tervezgettem, hogyan tegyem? Az volt az ötletem, hogy veszek kaját, piát, és a Duna-part egy néptelen szakaszán tartok egy utolsó vacsorát, majd beúszom a folyó közepéig, teleszívom a tüdőm vízzel, aztán meghalok. Egy órán keresztül dédelgettem a gondolatot, majd elmúlt az öngyilkossági késztetés.

 

6.

A három szemeszter

 

Június végére elegem lett a kínlódásból. Elmentem a Liget-utcai Támasz gondozóba, ahol már jártam 92-ben, amihez első pszichózisom is kapcsolódott – reméltem, tudnak segíteni rajtam. Egy kedves pszichiáternő fogadott, aki csak rám nézett, majd megkérdezte, hajlandó lennék-e dolgozni egy munkaterápiás intézetben? Nem volt sok választásom, igent mondtam. Telefonált valahova, majd mondta, csütörtökön várnak, látogassam meg az intézményt és döntsen el, akarok-e ott lenni egy ideig.

HÉV-el mentem, jól eltévedtem, Pomázról gyalogoltam vissza a „Dunapart” nevű otthonba. Azt hittem, valami alkoholisták számára létesült intézetbe kerülök. Nagyon megdöbbentett, amikor – miközben vártam a főorvos úrra –, odajött hozzám az első, valószínűsíthetően beteg ember, egy félszemű, bamba fiatalember, aki artikulálatlan hangokat adott ki üdvözlésemre. Majd egy másik, hasonlóképpen bamba nő cigarettát kért tőlem.

Később fogadott a főorvos, akiről megtudtam, református lelkész is. Elmondta, milyen itt az élet. Nem értettem, hogy kerülök ebbe az intézetbe, hiszen csupán annyi a bajom, hogy néha sokat iszom. Miért is nem kérdeztem rá? Talán nem volt hozzá bátorságom?

Vállaltam, hogy az intézetben fogok lakni pár hónapot, védett környezetben. Hétfőn oda is költöztem.

Eleinte nagyon furán éreztem magam a Dunaparton. Sárgarépát kellett kapálnom, pár napon át magányosan, majd bekerültem a többi lakó közé, ezután velük dolgoztam. A 120 ember java része annyira beteg volt, hogy nem lehetett társaságom. De voltak talán tízen, akikkel ha nem is túl hamar, mégis sikerült összebarátkozni.

Ennek ellenére szinte soha nem éreztem magam jól, csak amikor pszichotikus állapotba kerültem. Erre még 1993 nyarán sor került, verset írtam arról, hogy:

 

Életem immáron nyugodt mederben folyik.

Sikerült csónakomat a folyó közepére kormányoznom, s a helyes irányba állítanom...

 

Akkoriban úgy gondoltam, önálló életvitelre képtelen vagyok, itt élhetek, amíg meg nem halok. Elég szép táppénzt kaptam (ezt a szerencsét említettem, mivel nem tudtam felmondani a munkahelyemen, továbbra is státusban maradtam, s ők intézték a táppénzt), amit kávéra, cigarettára költhettem. Emlékszem, amikor először mentem a helyi büfébe, s láttam, hogy lehet dupla, sőt tripla kávét is inni. A szintek logikája nevű tudományom (ezt a tudományt az istennek sem sikerült kidolgozni, még a magam számára érthető módon sem, bármennyire igyekeztem) hatására triplát kértem, azt hittem, ez valami rangsor, ki mennyi kávét bír inni. (Ez hasonló volt, mint mikor 92-ben a szállón az elsőről a második emeletre költöztettek. Itt a Dunaparton úgy hittem, kezembe veszem a sorsom, ha tudatosan lépek fel magasabb szintre.) Ekkor kezdődött szenvedélyes kávéfogyasztásom, képes voltam egy óra alatt három-négy triplát is meginni az elég gyenge kávéból.

Ám délután és este nem tudtam mit kezdeni magammal. Pedig ott voltak a bányatavak, nyár lévén lehetett volna minden nap strandolni. Ott voltak a hegyek (Pilis), kirándulhattam volna. Pénzem volt, ám képességeimből mindössze annyira futotta, hogy elkávézzam, elcigizzem. A lakótársakkal nem alakult ki igazi barátság, lenéztem őket – hiszen ők elmebetegek. (Én nem az voltam, én valami más, valami el nem ismert zseni!) Végül – jobb híján – aludtam.

Aludtam ebéd után, aludtam vacsora után. Ebből lett aztán egy évekig tartó ebédutáni alváskényszer. Teljesen átrendeződött a bioritmusom, hajnalban ébredtem fél kettő, fél három felé, fel is keltem, s alig vártam, hogy kinyisson ötkor a büfé. Ez a szokás is megmaradt évekig, még akkor is, amikor rendes időben, este 10-11 órakor feküdtem le.

Elkezdtem rendszeresen írni, többnyire hajnalban, kávézás után. Írásban bebizonyítottam magamnak, hogy létezik Isten, mert én vagyok Ő, én pedig létezem. Személyiségfejlesztő könyvek hatására írtam arról, hogyan változtassuk meg az embereket. Igyekeztem kidolgozni a szintek logikáját, s azon is sokat töprengtem, hogyan tudom növelni a tudati szintemet.

Jött az ősz, amikor almát kellett szedni Dolinán, terápiás munka gyanánt. Az eső miatt sáros földeken kevés jókedvem is elszállt. Életem legsúlyosabb depresszióját éltem meg. Egyik nap képtelenné váltam a munkára. Napokig feküdtem ágyamon, csak étkezéskor keltem fel. Amikor nem aludtam, egy „mulatós” nóta következő két sora keringett agyamban:

„Vállukat a nehéz puska éjjel-nappal nyomta

Sapkájukon kinyílott a sárga tearózsa.”

A személyzet talán egy hétig hagyta, hogy ebben az állapotban maradjak. Ezután hangulatjavító gyógyszert kaptam, amitől egy hét alatt átestem a ló túloldalára, elkezdtem pörögni, majd kitört a pszichózis. Ez volt a harmadik ilyen élményem, ekkor arra kezdtem gyanakodni, hogy talán én vagyok a „Megváltó”, kit 2000 éve vár a keresztény világ. Nem hittem magamat Jézusnak, főként azért, mert szerintem ő kissé elszúrta a megváltó bulit. Úgy gondoltam, én majd jobban csinálom, elvégre Jézus megváltó tevékenységétől nem lett jobb a világ egy cseppet sem.

Eszembe jutott, hogy megírom a Legújabb Testamentumot, az volt az elgondolásom, hogy az utóbbi 2000 évben oly sokat megtudott az emberiség önmagáról, a világról és Istenről, hogy azt már összegezni kellene egy Biblia-folytatásban.

Miután felügyelet alatt voltam, hamar felfedezték, hogy beteg vagyok, ismét a Bajcsy kórház pszichiátriájára kerültem. A zárt osztályon az egyik első ember, akit megláttam, Szilvia. Most jól éreztem magam, mert utánam küldték a táppénzem, ihattam elég kávét s cigarettázhattam. Egyszer Szilvia kézen fogott, bementünk a vécébe, ahol szeretkezni akart velem. Szemben álltunk egymással. Miután bugyiját nem húzta le, képtelen voltam összehozni a dolgot. Ekkor leguggolt, s bekapta a farkamat. Ám pár másodperc után öklendezni kezdett, megsajnáltam, s azt mondtam, inkább hagyjuk. Később a lány fogamzásgátlót kért az ápolótól, aki aztán vigyorogva kérdezte: – Mi van Józsi, megdugtad Szilvit? Magyarázkodtam, hogy sajnos nem és nagyon szégyelltem magam. Szilvi anyukája is tudomást szerzett a történtekről, sopánkodva kérdezte, hogy tehettünk ilyet? Szilviával a nyílt osztályon folytattuk a barátkozást, fogtuk egymás kezét, sok szó nem esett közöttünk, de így is jó volt.

Ezúttal közel másfél hónapot voltam a Bajcsy-ban. Január 7-én kerültem vissza Dunapartra. Megismétlődött, ami már korábban is jellemző volt elmeroham után: vettem egy nagyalakú spirálfüzetet. (A fejlődés nyomon követhető: előbb egy 16 lapos irka, majd egy irka méretű, de sokkal több lapos keményfedelű füzet, s ekkor egy A/4-es százlapos füzet.) Az első hosszabb írásom a „saját, különbejáratú Istenem”-ről szólt. Megírtam, hogy teremtsünk magunknak istent, aki aztán segít nekünk. Javasoltam, hogy legyen igazságos, hatalmas és erős. Olyasmi volt, mint valami jó szellem a palackból.

Akkor még nem vettem észre, hogy én az Anonim Alkoholisták (AA) programját használtam, a Harmadik Lépésből a „saját felfogásunk szerinti Isten” fogalmát. Amikor az írásomat megmutattam a helyi pszichológusnőnek, akihez hetente jártam, egy Új Testamentumot ajándékozott nekem. Ekkor vettem először Bibliát a kezembe, s kezdtem tanulmányozni valaha élt „kollégám”, Jézus tevékenységét. Leginkább az Evangéliumokat szerettem olvasni, Pál apostolt unalmasnak tartottam. Később az Ószövetségből is elolvastam a történeti könyveket.

Igyekeztem minél többet írni, tudtam, ahhoz, hogy a jövőben megírjam átütő erejű, minden hazugságot elsöprő művemet, gyakorolnom kell magam az írásban. Valahol olvastam, hogy aki író akar lenni, annak írnia kell – ilyen egyszerű.

Ekkoriban már olvastam mindenféle személyiségfejlesztő, vallásos, misztikus, okkult irodalmat, például a Tao Te King-et, Dale Carnegie műveit (Carnegie könyvei valóban hasznomra váltak), az Édes Víz kiadó könyveit, Jehova Tanúi kiadványait, bármit, ami kezem ügyébe került vallásos, spirituális, ezoterikus műfajból.

A nyár folyamán volt egy újabb, a korábbiaknál gyengébb őrült szakasz, ami három hétig tartott. Kórházba nem kerültem, mert csak pörögtem, felhangolódott állapotban voltam. A pénz volt a baj közvetlen kiváltó oka. Hónapokon át le voltam égve, ám júniusban kaptam négyhavi táppénzt egy összegben. Kifizettem a büfében a tartozásom, ami a hitelbe kapott napi egy kávé és egy doboz cigi miatt halmozódott fel. Maradt még jócskán pénzem, amit pár hét alatt eldőzsöltem. Az elmulasztott kávékat bepótoltam rendesen és kétszer annyi cigit szívtam el naponta, mint az ínséges időkben.

Májusban be is rúgtam. Nem kaptam az Antaethylt már hónapok óta, s az ivásvágyam feltámadt.

Nyár vége felé elkezdtem írni „Eszter és a Mester” című kisregényemet. A tudatváltozásról szólt, a Mester én voltam, Eszter pedig egy gátlásos, 21 éves leány, afféle szürke kisegér, aki a tudatváltozás során kilendül ebből az állapotból. Ma már tudom, leírtam egy szkizofrénia kitörését, bár akkor azt hittem, ez a megvilágosodás. Még három kisregényt írtam ebből a fajtából, aztán elfogyott az ihlet. Amikor utcai hajléktalan lettem, s bonyolulttá vált a cipelésük, összes írásomat eldobtam.

Ősszel bevezették a fizetési kötelezettséget az otthonban, ami azt jelentette, hogy levonták a nyugdíjak 80%-át tartásdíjként. Nekem már folyamatban volt a rokkantosításom, de tudtam, levonás után, ami megmarad, nem lesz elég kávéra, cigire. Talán ideje lenne továbbállni, gondoltam. Volt hova mennem, a Gránátos utcában fenntartotta ágyamat szociális munkásom, Misi. Ő volt, ki a turistaszállón felfigyelt rám, s vitt magukhoz a Gránátos utcába.

Másfél éven át – amíg elmeszociális otthonban éltem – Misi volt az egyetlen ember, aki törődött velem. Havonta, kéthavonta meglátogatott, hozott valami ajándékot, adományokból többnyire. Ő volt az egyetlen szálam a külvilághoz, talán neki köszönhetem, hogy nem halt ki belőlem az emberiességbe és az emberekbe vetett hit teljesen. Kocsis Mihály a teljes neve, remélem, találkozunk valamikor!

Elérkezett november hava, nyugdíjelőleget kaptam. Úgy véltem, ideje, hogy elmenjek. Arra gondoltam, egy újabb iskolát jártam ki, ideje felsőbb osztályba lépnem.

 

7.

Újra a Gránátosban

 

Jól kezdődött az újabb életem. Volt pénzem, tudtam, hogy hamarosan kapok még hat havi nyugdíjt, de addig sem akartam tétlenkedni, állást kerestem hát. Egy pénteki napon vettem egy Expresszt, jelentkeztem egy hirdetésre, rögtön alkalmaztak hétfői kezdéssel. A nagy örömre vettem egy üveg konyakot, s bementem a Váltófűtéshez, meglátogatni régi munkatársaimat. Hazafelé menet, a Ferenciek terén vettem egy jó nagy katolikus Bibliát. Tovább indultam, de csak egy megállót tudtam utazni a metrón, annyira szomjas voltam. A Kálvin-téren kiszálltam, valahol egy közértben kaptam két deci vodkát.

Később ültem egy padon a szemerkélő esőben, majd rám borult a homály. Amikor magamhoz tértem az alkoholos kábulatból, nem volt meg a táskám, sem a Bibliám.

A hétvégét az ágyamban töltöttem, másnaposság, pocsék kedély, rémes gondolatok közepette. Hétfőn gondolni sem bírtam a munkára.

Pénzem gyorsan elfogyott, a félévnyi nyugdíjelőleg késett. (A főpostán ragadt.) Hamar súlyos depresszióba estem. Bár próbáltam dolgozni egy helyen, félórát bírtam ki a hidegben.

Akkora nyomorban éltem, hogy társaim kenyeréből loptam, amit az asztalon tartottak. Amikor senki nem volt a szobában, gyorsan levágtam egy karéjjal, megsóztam, hogy ízesebb legyen és befaltam. Cigit is loptam, ha volt rá alkalmam. A szociális munkásoktól kaphattam volna ételkonzerveket, ám annyira szégyelltem bevallani szegénységem, hogy inkább nem kértem.

Ekkor jutottam el életem első AA gyűlésére. Kőbányán, a Halom utcai családsegítőben volt ekkoriban gyűlés hétfőn és pénteken. Kértem egy sráctól egy százast, mert úgy gondoltam, ha már elmegyek egy ilyen helyre, azért én jutalmat érdemlek. S mi volt a jutalom? Két pohár bor, még a gyűlés előtt.

Az egész gyűlésből egyetlen sorstársra emlékszem, Gy.-re. Érdekes módon évekkel később ő lett az AA-s segítőm. (Az AA-s segítő egy – az alkoholmentes éveket figyelembe véve – idősebb józan, aki kellőképpen jártas a józanodás programjában.) Aztán elmentem alkoholmentesen is gyűlésre, amikor egy nőtárs második józan születésnapját ünnepelték a többiek. Majd eljutottam a Hársfa utcai gyűléshelyiségbe, ezzel véget is ért próbálkozásom. Nem volt egy vasam sem, a gyűlésen pedig szokás adakozni. Úgy gondoltam, mivel én nem tudok pénzt adni, nem járhatok gyűlésekre. Valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy nem kötelező adni. „Fura módon”, amikor pénzem lett, nem gyűlésre mentem, hanem kocsmába. Már tudom, akkor még nem voltam felkészülve az alkoholmentes életre, ezért találtam ki a nagyon is átlátszó kifogást.

Eltelt karácsony, aztán a szilveszter, nyomorúságosan éreztem magam, mert még mindig nem volt egy vasam sem. Aztán január közepén rábukkantam pénzemre a főpostán, s felvehettem hathavi nyugdíjat egy összegben. Ettől az időtől a rokkantnyugdíjat is folyamatosan kaptam.

Aznap, amikor pénz állt a házhoz, alig ittam. De másnap maga volt a rettenet. Annyira berúgtam, hogy kijózanítóba kerültem egy keddi napon, benn tartottak egészen vasárnapig. Feltehetően megfürdettek, mikor bevittek, mert vizes volt a ruhám, amikor visszakaptam. Nadrágom gőzölgött az 51-es buszon, amikor utaztam rajta.

Márciusban éreztem, nem mehet így tovább. Kértem a szociális munkást, utaljon kórházba, mert sokat iszom, kicsit ki kell pihenjem magamat.

Megint a Bajcsy kórház pszichiátriai osztályára kerültem, ahol rendkívül jól éreztem magam. A társaság miatt, páran „terápiás” csoportot alkottunk. Tagok: két fiatal lány, akikkel jól összebarátkoztam, egy srác, valamint Mártika, akivel egymásba szerettünk, legalábbis én úgy véltem. Ő idősebb volt nálam 11 évvel, ami engem nem zavart, főként, mert nagy szükségem volt már egy nőre, hiszen az elmúlt nyolc év alatt mindössze egy alkalommal jöttem össze valakivel, s még azt is megbántam.

Amikor Mártit hazaengedték, megadta a címét. Megígértem neki, hogy meglátogatom és megtanítom franciázni. Azt mondta – az jó lesz.

 

8.

Mártika

 

Egy hét múlva ki is mentem a kórházból, az utam még aznap este Mártihoz vezetett. Nála maradtam éjszakára, alvás helyett szeretkezés volt és élménybeszámolót tartottam. Elmeséltem neki addigi hányatott életem, ő pedig nem győzött borzadni és sajnálni engem. (Milyen jó, hogy akkor nem tudtam, a neheze még hátravan!)

Márti szkizofrén volt és kényszer-neurotikus. Elvált asszony, korábban volt férjén kívül egy élettársa is. Egyik kapcsolata sem tartott három hónapnál tovább. A nyolcvanéves anyjával élt, aki rossz szemmel nézte kapcsolatunkat, amit ma már meg tudok érteni. Három hét múlva elköltöztünk albérletbe Rákoskertre. Szoba-konyhás lakrészt béreltünk, a vizet kútról kellett hozni.

Életemben először voltam együtt úgy nővel, hogy vele is alhattam. Azt hittem szerelmes vagyok, pedig csak a magányérzetem enyhült (ezt későbbi tanulmányaimból tudom). Annyira boldog voltam, mint se előtte, se utána sokáig. A 95-ös nyár úgy maradt meg emlékezetemben, mint egy ritka szép szakasz életemben, napsugaras, derűs, boldog idő…

Ám az ivás gondot okozott. Valamennyire képes voltam magam mérsékelni, néha már napokig nem ittam, de átlagban két hetente rendesen berúgtam. S megtettem, amit még soha életemben: nőt vertem. Félrészegen Mártit három alkalommal ütöttem meg, amikor ittam volna tovább, ám nem adott pénzt borra.

Azon a nyáron alkottam két kisregényt. Komoly ihletem volt, másfél hét alatt teleírtam egy-egy 200 oldalas nagyalakú füzetet.

Elmentem villanyt szerelni. Ám három hét múlva az ital miatt kirúgtak. Szüleim is meglátogattam, ami kissé tragikusra sikeredett.

Egy péntek este borozni kezdtem, majd a szokásos cirkusz következett: kivertem Mártiból ötezer forintot. Elindultam az éjszakába, gyalog mentem Rákoskeresztúr irányába, amikor eszembe jutott, hogy a postavonattal elutazom V.-re. Elcsíptem egy taxit s a kelenföldi pályaudvarra utaztam, persze a sofőrnek muszáj volt útba ejteni egy non-stop üzletet, ahol piát tankoltam: öt üveg sört és fél liter Hubertust. A pályaudvaron hajléktalanokat, csöveseket kínálgattam, erre még emlékszem.

Amikor reggel Pusztaszabolcson felébredtem, se pénz, se jegy, de még személyi igazolványom sem volt. Elfogott a düh, azért is meglátogatom anyámat – gondoltam. Felszálltam a legközelebb érkező vonatra, s valóban eljutottam kicsiny falumba. Egy barátomtól kértem annyi pénzt, hogy cigit vehessek, majd beállítottam szüleimhez.

Elég barátságosan elbeszélgettünk, bár amikor pénzt kértem kölcsön visszaútra, anyám meglehetősen barátságtalanná vált, holott én megígértem, hogy a nyugdíjamból elküldöm postán. (Ezt meg is tettem.)

Este érkeztem vissza V.-ről, s nagyon elcsodálkoztam, mert az albérletbe nem tudtam bemenni. Hiába dobáltam kaviccsal az ablakot, Márti nem nyitott ajtót. Valamikor rájöttem, nincsen odahaza. Éjszaka a rákoskerti állomáson, egy keskeny padon aludtam. Másnap bementem Rákoskeresztúrra, csikkeket szedegettem, majd visszatértem az albérlet elé, ott ücsörögtem. Hamarosan megjelent Márti rákoscsabai szomszédjával, hozzám egy szót sem szóltak, felpakolták hűtőjét és szőnyegét a kocsira, majd elmentek.

Elmentem a Gránátos utcai szállóra, ám nem tudtak vagy nem akartak visszavenni.

Nem volt hova mennem, ezért bementem Kőbánya-Kispestre. A pályaudvar melletti kiserdőben aludtam, kartonpapíron. Másnap vagy harmadnap nyugdíj napja volt. Négy napon át tékozoltam pénzem, ittam, és háromszor megnéztem a Die Hard című filmet. Aztán a pokoli másnaposság ismerős érzése. Ennivalót kukáztam, leginkább száraz kenyeret. Találtam egy pornóújságot, az volt egyetlen szórakozásom, no és az önkielégítés.

A következő héten elmentem Márti munkahelyéhez. Nagyon boldog volt, amikor meglátott, adott egy doboz Marlboro cigit, még egy százast is, borocskára. Mondta, jöjjek vissza, amikor vége lesz munkaidejének.

Néhány napon át együtt éltünk anyja lakásában, aztán pénteken annyira berúgtam, hogy Márti végképp kiábrándult belőlem. Végérvényesen el kellett hagyni Mártikát, így „szabad” ember maradtam.

 

9.

Csöves élet

 

Ismét a kőbánya-kispesti Kiserdő lett a lakhelyem. Aztán megtudtam, hogy a Gránátos utcában van egy ún. fapados szálló is. A fapados szálló éjjeli menedékhely, ahova csak aludni lehet esténként bemenni, s reggel el kell hagyni. Odaszoktam, bár nagyon féltem, mert rémes alakok jártak oda. Az meg sem fordult a fejemben, hogy én is rémes vagyok, talán nem is egy csövesnél sokkal rémesebb.

Itt lett egy barátom, L. Jani. Nem volt ő hajléktalan, csak nem jött ki az apjával, nem volt kedve vele lakni. Együtt mászkáltunk a városban, egyik ingyen konyháról a másikra. Havonta egyszer pénzhez jutottam, amikor a bankszámlámra megérkezett a nyugdíj. Ilyenkor Janival berúgtunk. Érzékeny srác volt, mesélt pár homoszexuális tartalmú viccet. Egyszer kaptam tőle gyenge minőségű homokos pornólapokat. Akkor nem volt nekem gyanús, de ma már biztosra veszem, homoszexuális volt. Arra emlékszem, hogy pont, amikor a homokos pornót megkaptam tőle, sikerült csúnyán berúgnom. Elveszítettem az újságokat, s elveszítettem Janit is szem elöl, nem is láttam többé már abban az évben.

Ez az időszak volt életemben az egzisztenciális mélypont. Talán ezért is, ősszel megtértem Jézushoz. Az Örs-vezér téren voltam, szokás szerint csikkeket keresgéltem és lángos maradékot zsákmányoltam a kukákból, utóbbi üdítő csemegének számított az ingyenkonyhán kapott mindennapi zsíros kenyér után. Azon a napon a Sugár áruház oldalában egy keresztény társaság zenélt, majd tanúbizonyságok hangzottak el arról, Isten hogyan segítette meg a gyülekezet tagjait. Ott ólálkodtam, amikor ketten megszólítottak. Öltönyös, nyakkendős srácok, javasolták, hogy fogadjam szívembe Jézust.

Hát ezt ritka nagy baromságnak tartottam, hiszen egy magamfajta alak ugyan mire kéne Jézusnak vagy Istennek? Nem vagyok jó már semmire – kötöttem az ebet a karóhoz – nem kellek én senkinek, pláne nem Istennek.

Kicsit részeg voltam, talán ezért tudtak meggyőzni. Talán még élt bennem valami remény, hogy kijuthatok a gödörből valami csodálatos módon, ha másként nem, hát Isten segítségével. Talán eszembe jutott, amit egyszer a naplómba írtam: – akár az ördöggel is szövetséget kötnék, ha meggyógyítana. Most Isten jelentkezett, s hívott az országába. Ugyan mit veszíthetek – gondolhattam?

Az egyik fiú hangosan mondta a „megtérő imát”, mondatonként utána ismételtem, ezáltal – a fiatalok szerint – újjászületett kereszténnyé váltam. Sajnos, semmiféle csoda nem történt hirtelen, semmit nem változott az életem a következő pár hónap alatt. Mégis, az esemény emléke ma is élénken él bennem. Ez volt az egyik első eset, hogy győzelmet arattam démoni természetem felett azzal, hogy bizalmat szavaztam számomra idegen embereknek (elhittem, hogy jót akarnak egy romos állapotban lévő csövesnek, aki voltam) s a számomra még idegenebb Istennek.

Egy alkalommal koldultam pénzt, azt is az Örs-vezér téren. Pár forintot tartottam kezemben, s azt hazudtam szimpatikusabb idegeneknek, hogy kell még egy tízes kenyérre. Ám, amint összejött ötven forint, villamossal elutaztam a Mázsa térre, ahol hat deci tartósító szerben bővelkedő bort kaptam azért a pénzért.

Másnap undorral gondoltam a koldulásra, és soha többet nem is próbálkoztam vele.

Arra az időszakra nem szívesen emlékszem. Megalázó élmények követték egymást sorozatban. Például ősz közepén a Mázsa-téri borozóban megittam egy pohár bort, amitől hírtelen elindult a székletem, befostam a gatyámba. Pánikszerű metrósebességgel utaztam az ÁNTSZ-hez, mert az intézményben lehetőségem volt fürödni és gatyát mosni.

Ebben az időben tanúsítottam a legveszedelmesebb antiszociális cselekedeteket. Csövesként többször is szenvedő alanya lettem lopási, sőt rablási kísérletnek. Például egyik délután, ebéd utáni sziesztámat töltöttem egy padon fekve. Elbóbiskoltam, s arra ébredtem, hogy valaki tapogat. Felnéztem, s egy kisfiú futott el tőlem egy férfi felé, aki kézen fogta, s elsiettek. Megesett, hogy többen körülfogtak, átvizsgálták zsebeimet s elrabolták utolsó százforintosomat. Nos, ebben az időszakban tettem szert fegyverre, egy késpengére. Együtt ittam egy haverommal s az ő két cimborájával. Amikor meguntam a társaságot, indulni akartam. A haver s barátai elém álltak az ajtóban, tartóztatni szerettek volna, talán határozottabban a kelletténél. Megijedtem, ezért úgy tettem, mintha szívesen maradnék még, aztán egy késsel, amit a falra akasztva találtam, összevagdostam az egyik hapsit, szerencsére csupán felszínes sebeket ejtettem rajta. Később pedig, amire már nem is emlékszem, magát a cimborámat vágtam meg, súlyos sebet ejtve kezén, mentőt kellett hívniuk, annyira folyt a vére – minderről később szereztem tudomást. Ekkor maradt nálam egy szovjet bajonett pengéje, nyél nélkül.

Arra nem emlékszem, hogy akkor hova mentem. A következő emlékem, hogy éjféltájban a rákoskeresztúri BKV állomáson lengettem véres késemet, és azzal dicsekedtem, hogy „embervér ám ez, nem állaté”. A hencegésem zokon vette egy rákoskerti srác, nekem esett, az orromat beverte és megrugdosott, a buszsofőrök mentettek ki keze és lába közül.

Ettől az esettől elmúlhatott volna harci kedvem. Ám a sok-sok megaláztatás miatt úgy döntöttem, ezután megvédem magam. Erre elég hamar sor került.

Október közepe táján egy csepeli fapados szálló vendége lettem. Egy ízben, amikor este be akartam menni aludni, feltartóztatott három tag, mondván maradjak kinn, mert ittam. A düh elborította az agyam, előkaptam késpengémet, s azzal hadonászva futottam feléjük. Bár nem voltam nagyon részeg, elbotlottam, s mire észbe kaptam, 15 csöves rugdosott. Rendőröket hívtak, akik közül egyik gumibottal tökön ütött. Bevittek a rendőrőrsre, a késpengét elkobozták, ujj és tenyérlenyomatot vettek tőlem, majd elengedtek. Ekkor szenvedtem el életem legsúlyosabb balesetét, a csövesek szétrúgták a szegycsontomat. Kénytelen voltam orvoshoz fordulni, aki beutalt a Baleseti Kórházba. Három nap kínlódás után jöttem csak rá, hogyan tudok fájdalom nélkül felülni az ágyamból. Addig a poklok kínját álltam ki. Úgy fogalmaztam meg akkoriban, olyan érzés volt, mintha gereblyét forgatnának a mellkasomban.

Egy hetet töltöttem a Baleseti Kórházban, mikor kijöttem, elutaztam Kiskovácsiba, elvonókúrára. A hideg és a zsíros kenyér elől menekültem oda, ugyanis egyáltalán nem bíztam abban, hogy sikeres elvonásban részesülök. Nagyon jól éreztem ott magam; amint kitisztult szervezetem az alkoholtól, elkezdtem pörögni, kezdett dominálni az elmebaj. Öt éjszakán keresztül nem aludtam, helyette neszkávét ittam, verseket, novellát írtam. Összejöttem egy alkoholista nővel, akivel a mosókonyhában keféltünk. A vesztemet az okozta, hogy a nő pénzhez jutott, amiből botrányosan berúgtunk. Kiittuk magunkat az elvonókúráról…, így kerültem december közepén ismét az utcára.

Ahol a már megszokott rend szerint zajlott életem. Reggel nyolc órakor elhagytam a Gránátos utcai fapados szállót. Elutaztam a Moszkva térre, ahol sorba álltam zsíros kenyérért a Máltai Szeretetszolgálat ingyenkonyháján. Általában egy órát kellett várakozni. Mire ott jól laktam, eljött az idő indulni a Vöröskereszt ingyenkonyhájára, ahol levest adtak. Ebéd után általában a Deák téri metróban ücsörögtem egy műanyag padon, néha ülve szundikáltam, de többnyire régi újságokat olvasgattam. Este 5 óra tájban indultam a „teajárat” egyik állomására. Igyekeztem a Déli pályaudvaron kezdeni, ahonnan – miután megkaptam a teát és vajaszsömlét –, elmetróztam a Keletihez, ahol újra sorba állhattam a következő vajas zsömléért. Aztán este fél hétre a Gránátos utcai fapados szállóra mentem, akkor volt az első beengedés. A szállón negyed kiló kenyeret adtak, egy kis vödörben volt hozzá zsír és kaptunk teát is. Nagyon fontosnak tartottam, hogy naponta minimum háromezer kilókalóriát fogyasszak. Gyakran számolgattam a megevett kenyér kalória tartalmát. Ez a szokásom aztán megmaradt, éveken át kiszámoltam, mennyi kalóriát eszem naponta.

A fapados szállón fürödni is lehetett, minden másnap zuhanyoztam, ilyenkor kimostam zoknim, gatyám. 

Érdekes módon csodálatos volt a karácsonyom, pont ekkor! Se előtte, se utána olyan szép karácsonyom nem volt. Már délután egykor bemehettünk a fapados szállóra, ahol finom kaja várt rám, valamint ajándékcsomag. Volt benne ez is, az is, és ami a legfontosabb, legnagyobb érték, amit abban az időben kaphattam: két doboz cigaretta. Két egész doboz cigaretta! Kölcsön kaptam valakitől Steven King: Holtsáv című regényét. Földre vetett matracon feküdtem, csokit, szaloncukrot, beiglit ettem, teát ittam, cigarettáztam, olvastam a könyvet; annyira boldog voltam, hogy le sem tudom írni.

Január elején rábukkantam egy másik fapados szállóra Rákoscsabán. Ott összebarátkoztam néhány fiatallal, közülük az egyik elvitt a Sugár áruház CD-üzletébe, ahol újonnan megjelent zenei albumokat lehetett hallgatni. Ekkor kedveltem meg az Ámokfutók együttes „Varázsolj el!” című albumát, mely később jelentős szerepet játszott életemben. Az ötödik dalt, az „Égess el!” címűt rengetegszer meghallgattam.

Augusztus elejétől következő év január végéig voltam az utcán, bár ebből két hónapot kórházban töltöttem. Sehogyan sem tudtam beleszokni az utcai csöves létezésbe. Hihetetlenül megalázónak tartottam, hogy így kell élnem, nekem, aki iskolái legjobb tanulói közé tartozott, aki valaha külföldi katonai főiskolára járt. Annyira szégyelltem magam, hogy nem mertem az emberekre nézni. Szégyelltem a cigarettacsikk szedését is, lehetett bármekkora a „dekk”, ha közel állt valaki, képtelen voltam lehajolni érte. Vasárnaponként a legtöbb ingyenkonyha zárva volt, ha nem akartam éhezni, kukákban kellett ennivalót találnom.

Gyakran panaszkodtam K. Péternek, a Gránátos utcai fapados szálló egyik ügyeletesének. Péter tudott egy olyan budapesti elvonóról, ahol sokan abbahagyták az ivást. Szerzett nekem háziorvost, akitől kaptam beutalót. A rákoscsabai fapad ügyeletesétől kaptam egy törölközőt és szappant. 1996 február 1-én felvételt nyertem a Merényi Gusztáv kórházba, s ezzel egy újabb szakasz kezdődött az életemben.

 

10.

Tildi

 

Amikor megjelentem a Merényi Gusztáv kórház alkohológiáján, nem lehettem túl bizalomgerjesztő három centis szakállammal, hosszú, ápolatlan hajammal, szakadozott posztócipőmmel, bokában rövid nadrágommal. Pénzem nem volt, cigit koldulnom kellett, ellenben kávét hitelbe kaptam a helyi büfében. Szokás szerint akkor kezdődött jobb életem, amikor két hét múlva felvehettem nyugdíjam.

Dr. Hajdú Lelle lett orvosom, életem legjobb alkohológusához kerültem. Az általa vezetett tematikus csoportot nagyon szerettem, egyrészt, mert imádtam szerepelni, másrészt pedig, mert arról szólt, amiért ott voltunk – az alkoholizmus volt fő téma. Ekkoriban a lelkem mélyén már meg akartam javulni, szerettem volna hasonlóan élni, mint az emberek nagy többsége. Ennek érdekében vállaltam volna az alkoholmentes életet akár hosszabb távra (főleg egy nagyobb berúgás után, másnaposan). Azt hittem, különös élményeimet annak köszönhetem, hogy elittam az eszem. De ezt nem tudtam szívből beismerni. Úgy gondoltam, csak az ivással van bajom. Hittem, hacsak egy évet kibírnék alkohol nélkül, teljesen rendbe jönne az életem.

No persze Lelle doktornőnek elmondtam, hogy nekem van ám skizo-affektív pszichózisom is, mint ahogy azt a rokkantosítás folyamán diagnosztizálták. Néha meg is kérdeztem egyik-másik orvost, mi a szöszt jelent ez a kifejezés. A magyarázatot nem értettem, de nem is akartam érteni. Számomra sokkal szimpatikusabb volt értékesnek, különlegesnek tartani „tudatváltozásaim”. Még mindig reméltem, egyszer majd sikerül végre a megvilágosodás – arról persze fogalmam sem volt, hogy mi a csudát jelent ez. Sőt! Akkoriban már teljességre is el akartam jutni, bár arról sem tudtam volna megmondani, hogy mi is.

A szkizofréniának, főleg agybaj vagy elmebaj elnevezéssel, nem volt helye tudatomban. Pedig eléggé különböztem a többi alkoholistától, ám nekem nem tűnt fel, ha mégis, akkor magamat kiemelkedőbbnek tartottam másoknál. Kiríttam innen azzal is, hogy naplót írtam – amivel kiérdemeltem a megtisztelő Tolsztoj becenevet.

Az első hetekben még néha kimentem és ittam egy-két pohárral. Egyszer az ápoló észre is vette. Mikor kérdezte, mennyit ittam, csak a felét mertem bevallani. Aztán március elején, amikor elkezdtem járni alkoholistamentő csoportokba, abba tudtam hagyni az ivást.

Lelle doktornő ajánlotta, hogy járjak önsegítő csoportra. Ő azon kevés orvosok közé tartozik, akik megértették, hogy a hagyományos kórházi elvonókúra keretén belül lehetetlen tartós megoldást találni az alkoholproblémára. Forszírozta, hogy akinek lehetséges, járjon önsegítő csoportba, már a kezelés időtartama alatt is. Javaslatára, még mielőtt elkezdtem volna járni az AA-ba, elmentem a Gamma GT nevű önsegítő csoportba, amelyik egy Betánia nevű parókián, valamint Kelenföldön, az egyik RÉV ambulancián működött. Kialakult egy rendszer életemben, kedden és csütörtökön Gammába mentem, hétvégén pedig AA gyűlésekre. Ekkoriban a Gammába helyeztem bizalmam, az AA-ba csak kiegészítésképpen jártam. Úgy gondoltam, ha több lábon állok, biztosabban meggyógyulok. A harmadik lábat az adta, hogy tanulmányoztam lelkiséggel foglalkozó könyveket, illetve „megvilágosodott guruk” tanításait. Ezoteria, okkultizmus, misztikusok... A negyedik láb kicsit később egy harsány keresztény gyülekezet lett.

A várt cél – józanodás, felépülés – helyett a zűrzavar fokozódott bennem. Tulajdonképpen akkoriban még nem tanulni, hanem tanítani akartam. Annyira sokat képzeltem magamról, hogy mivel nagy guruk könyveit olvasgattam, nagy tanítónak hittem magam. A Gammában és az AA gyűléseken megosztottam társaimmal azokat az új dolgokat, melyeket könyveimből tanultam.

Az igazságot kerestem, a megoldást nyomorúságos életemre, ami pedig ott volt a szemem előtt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses programjával. De nekem nem tetszett, túl egyszerű volt ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult embernek, mint én, működjön. Pedig az AA mondja is a felépülés programjáról: „egyszerű program bonyolult embereknek”. Én ezt nem tudtam elhinni, úgy véltem, bonyolult ember egy még bonyolultabb módszerrel tud csak boldogulni.

Akkoriban csupán hébe-hóba tudtam beismerni, hogy alkoholista vagyok, aki tehetetlen az alkohollal szemben. Attól függően, hogy szellemileg milyen állapotban voltam, hol azt gondoltam egyáltalán nem szabad innom soha egy kortyot sem, hol pedig azt, hogy majd én fogom felfedezni a szociális iváshoz vezető terápiás módszert. A szociális ivás mindegyik alkoholista nagy álma, azt jelenti: megtanulunk kultúráltan inni; korlátok közé szorítani az ivást; kontrolláltan inni; mértékkel inni. Egyszer elfogadtam, máskor tagadtam, hogy az alkoholizmus gyógyíthatatlan betegség. Az alkoholmentes életet fél sikernek tartottam; igazi, tökéletes gyógyulás az lett volna, ha szabadon eldönthetem, mikor mennyit iszom. Amikor nagyon pörögtem, azt híreszteltem, hogy akár öt évet is kibírok pia nélkül, de akkor is rájövök arra, hogyan lehet szociális ivóvá válni. Vannak AA-s társak, akik emlékeznek rám 1996-ból, azok elmondják, rosszul voltak attól, ahogyan beszéltem a gyűléseken. Egy nő nemrég elmesélte (miután kifejezte elismerését a felépülésemért), hogy legszívesebben kiment volna a helyiségből, amikor én beszéltem.

Itt, ebben a kórházban ismertem meg Tildit, aki szerepet játszik életemben mind a mai napig.

Tildi valamikor 1995 őszén ment be az elvonókúrára, nem azért, mert ivott, hanem elfáradt, pihenni akart. Ebben a kórházban arra bíztatták az alkoholista pácienseket, hogy ne csak akkor menjenek be, amikor már ég a ház, hanem már akkor, amikor úgy érzik, fennáll a veszélye, hogy inni fognak. Amikor találkoztunk, már bent volt négy-öt hónapja, készülődött haza. Ő volt a kávézó egyik büfése, s észrevettem, hogy amikor hitelben ittam a kávékat, ő csak minden második-harmadik strigulát húzott be. Ezzel lopta be magát a szívembe.

Kapcsolatunk kissé romantikusan kezdődött, egy alkalommal hozott Tildinek anyukája almás pitét. Meghívott engem pitézni, a kórházi park közepén levő szökőkútnál ültünk egy padon, eszegettük a sütit, eközben életéről mesélt.

Pár nap múlva Tildi kapcsolatba keveredett büféstársával, s a hapsi visszarántotta az ivásba. Később ezen sokat nevetgéltünk, bement józanon pihenni, s az elvonón esett vissza a piába.

Április elején, egy csütörtöki napon ebéd után indult haza. Féltettem, hogy esetleg inni fog, mondtam neki, elkísérem. Jó – felelte.

Hazakísértem, kávéztunk, s egy óra múlva már a rekamién ölelkeztünk. Este elkísért engem a Gammába. Ennek nagyon örültem, addigra megtanultam, hogy csak a csoport segíthet egy alkoholistának józanodni, az Antaethyl szedése, illetve az Esperal (lassan felszívódó gyógyszer, melyre inni halálosan veszélyes, a csípőbe operálják a bőr alá) beültetése csak halasztja a probléma megoldását. Miután nagy volt bennem a segítőszándék, én legszívesebben minden alkoholistát elvittem volna a Gammába vagy az AA-ba. Tildi ekkor már személyes ügyem volt, ő az első alkoholista, akit meg akartam menteni. (Az valahogyan elkerülte a figyelmem, hogy én sokkal inkább megmentésre szorulok.)

Így kezdődött Tildivel kapcsolatunk, ami tart már több, mint tíz éve. Tildi 1947-ben született, éppen abban az évben, amikor az édesanyám. 18 évvel volt tehát idősebb, mint én. Ez a kapcsolat vezetett rá, hogy van egy jól fejlett Ödipusz komplexusom. Néha tréfából megkérdeztem tőle, kérsz-e ödipuszit, bár Tildi ezt nem tartotta egyáltalán viccesnek.

Mivel barátnőre leltem, nem akartam tovább maradni az elvonón. Sikerült a Dózsa György úti szálló absztinens részlegének lakójává lennem. Ez az egyetlen hajléktalan szálló tudomásom szerint, ahol mindenkinek külön szobája van, kicsi, négy-öt négyzetméteres kis cellák. Én többnyire Tildinél tartózkodtam, a szállón csak annyit mutatkoztam, hogy elhiggyék, ott lakom. No és volt egy előnye, hogy amikor Tildivel összekülönböztem – ami gyakran megesett – volt hova mennem.

Találtam egy négyórás állást Kelenföldön, egy rokkantakat foglalkoztató üzemben. Némi kézügyességet igénylő munkákat végeztem, pl. pici lyukakat fúrtam egy aranyozott gyűrű kövébe, ahova ipari gyémántot ragasztottunk, így lett belőle gyémántgyűrű. Aztán májusban felvettem harmincezer forint folyószámlahitelt. Walkmann-t vettem és az Ámokfutók „Varázsolj el!” című kazettáját. A többi pénzt elpörögtem. Tildi nem sokat látott belőle, mindössze egy pár ezer forintos fűtésszámlát fizettem ki.

Hamarosan dr. Hajdú Lelle elment a magániparba pénzt keresni. Másik orvost kellett választanom, dr. Nagy Judit Emese mellett döntöttem, akinek szaxofon és vitorlázó repülés volt a hobbija, emellett fiatal volt és csinos.

A sétálómagnómat hallgattam az egyetlen kazettámmal, sokszor napi tíz órán át. Pörgős zene volt, nagyon bejött, és fokozta az őrületem rendesen.

Június végén egy éjszaka aztán olyan jól éreztem magam, hogy nem volt kedvem elaludni. Valamikor hajnal felé már nagyon ittam volna valami piát. S eszembe jutott, hogy a szentáldozás során a bor Jézus vérévé változik. Innen vettem az ötletet, hogyha úgy iszom a bort, mintha az Jézus vére lenne, akkor nem árthat meg, sőt, kifejezetten életet adó.

A Dózsa szállón voltam akkor, kimentem egy éjszaka is nyitva tartó büfébe, vörös bort ittam, lassan, megfontoltan, Jézus véréhez illő komolysággal. Hétfő hajnal volt. Délelőtt már felülemelkedtem mindenen, bejutottam a nagyok közé; ezt úgy adtam pszichiáterem tudtára, hogy barátságosan letegeztem. Ő viszont másként értelmezte a dolgot, javasolta, hogy feküdjek be a zárt osztályra. Három napot voltam benn, aztán ragaszkodtam hozzá, hogy kijöhessek.

111 napot bírtam ki alkohol nélkül. Ez újdonság volt, mert most nem Antaethyl-es kezelés eredménye volt az absztinenciám, hanem a csoportba járásé.

Depressziós hónapok következtek. A kelenföldi állást felmondtam, képtelen voltam bejárni dolgozni. Aztán újabb állásokkal próbálkoztam. Kétszer a szakmámban helyezkedtem el, de csak néhány napot tudtam dolgozni mindkét helyen, aztán elbocsátottak. Őszintén szólva nem voltam túl jó kolléga. Túlságosan zárkózott, barátságtalannak tűnő ember voltam, aki elvégzi, amit mondanak, de kezdeményezni képtelen. Aztán két hétig egy cég telephelyén karbantartó villanyszerelő voltam, azt én mondtam fel, képtelenné váltam a munkára. Az absztinenciát nem tudtam tartani, igaz keveset ittam, mert nem volt pénzem. Bár voltak élénkebb napjaim is, leginkább a pocsék kedélyem dominált. Annak érdekében, hogy javuljon a hangulatom, augusztusban ismét befeküdtem három hétre a pszichiátriára, ahol gyógyszerekkel kezeltek. Azonban a hangulatjavító nem segített, ráadásul impotens lettem tőle, amit nemcsak én, de egy idő után Tildi is zokon vett.

Aztán szeptember elején Leponex-et kaptam. A gyógyszer segítségével jobban aludtam, javult az állapotom. Ekkor találtam egy újabb állást a Hengermalom utcában, egy autóalkatrészeket gyártó műhelyben. Fúrtam-reszeltem, festettem a fém alkatrészeket. Elég jól éreztem magam a munkahelyi kollektívában, ezen a helyen képes voltam beilleszkedni a csapatba. Sikerült újra abbahagyni az ivást is. Kezdett jól menni az életem.

Valamikor októberben Tildi kapott egy lehetőséget, Svájcba kellett volna menni, egy öreg nénit pátyolgatni. Nagyon elleneztem, féltem, hogy inni fog a távolban. De ő oly rossz anyagi körülményekkel rendelkezett, hogy nem állt módjában kihagyni ezt a lehetőséget. Elment hát Svájcba. Mivel nem éreztem jogosultságot nála lakni, ezért ez idő alatt a Dózsán voltam.

Jött december, elkezdtem olvasni „Az én utam a bárányfelhők útja” című tanítást. Egy hindu „megvilágosult” guru beszéde volt nyomtatásban. Nagyon felszabadított. Hamarosan tökéletes szabadulást nyertem el az Úrtól, ami azt jelentette, ihatok kedvemre alkoholt. Egyik nap a Gammában tanúbizonyságot is tettem eme tökéletes szabadulásomról, azt hangoztattam, hogy Isten nem végez félmunkát, meggyógyít teljesen, átképez szociális ivóvá. Este 10 óra tájban beültem a Kárpátia sörözőbe, alkoholmentes sört és kávét ittam. Az asztalon a gyertyát is meggyújtottam, ünnepi volt a hangulatom. Még verset is költöttem a lobogó gyertyalángról. Megittam az alkoholmentes sört, s akkor világosodott meg előttem, hogy én már büntetlenül ihatok. De mivel reggel megfogadtam, hogy „csak a mai napon nem iszom”, várnom kellett éjfélig, hogy bort ihassak. Nagy nyugalommal hazamentem, kivártam az éjfélt, aztán lementem a non-stop büfébe borozni. Egy óra múlva a Nyugati téri aluljáróban már én voltam a bárányfelhő, aki arra megy, amerre sodorja a szél, akinek nem kell inni, nem kell enni, mint ahogyan a bárányfelhő sem iszik és nem is eszik. (A valóságban kávéztam, cigiztem, és bort is ittam. Ennem valóban nem kellett.)

Hajnalban egy másik iszákossal ittam, azt hittem, ő József Attila, aki nem is halt meg, csak eltávozott ebbe a másik, láthatatlan világba, amit újra megtaláltam.

Ekkoriban, valamelyik éjjel feltaláltam az Életelixírt. A köz javára, nyilvánosságra hozom receptjét: belevizeltem egy pohárba, megsóztam, megcukroztam, majd beleráztam a farkamat, s megittam.

Két-három nap pszichotikus állapot – melyből kevésre emlékszem – után újra a Nyugati téren találtam magam. Nem tudtam, merre s hogyan tovább. Fáradt voltam, s nem tudtam, mitévő legyek? Eszembe jutott, leülök pár percre pihenni. Lementem a metróba, leültem egy kék műanyag székre. Eszembe jutott, úgy kell tennem, mintha kőből lennék, valami kőszobor. Ültem csukott szemmel, a valóság hangjait igyekeztem kizárni magamból. S öt perc múlva megszólalt Isten hangja a fejemben. Azt mondta: ha be akarok lépni az Ő országába, most megtehetem, annyit kell csak mondanom, hogy „igen”.

Valamiért azt hittem, hangosan kell igen-t ordítanom, itt a metróban, bárki füle hallatára. Aztán eszembe jutott, ha igen-t ordítok, esetleg elragad az Úr. Én ragaszkodtam ócska földi életemhez, féltem a mennyországtól. Haboztam.

A Hang megnyugtató, kellemes tónusban folytatta:

– Nem baj, ha most nem mondasz igen-t. Kelj fel, menj el a Betániába, ott várnak rád, ott segítenek. A Hang tónusa megváltozott, kórus lett belőle, a Gammás ismerősök mondták kórusban:

– Gyere Józsi, várunk! Gyere Józsi, szeretünk téged!

Felszálltam a metróra a Nagyvárad tér felé. Nagyon féltem, egész úton imádkoztam, a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát.

A Nagyvárad téren kiszálltam, a metróból kijőve rágyújtottam. Ekkor újra megszólalt a Hang. Valami ilyesmit mondott:

– Józsikám, két napon át varázsoltál, mágiát gyakoroltál, bűnös dolgokat cselekedtél, ezért tisztátalan lett mindened, amid van. El kell dobnod mindent, meg kell szabadulnod mindentől, ami tisztátalan!

Kimentem az Üllői útra, egy lámpaoszlop tövében levetkőztem meztelenre, cipőmet is levetettem. Eldobtam mindent, ami nálam volt, iratokat, pénzt, bankkártyát. Aztán anyaszült meztelenül mentem az Üllői úton, a Népliget irányába, december közepén, mezítláb. Kb. ötszáz métert kellett megtennem a Betániáig. Amikor odaértem, becsöngettem. E. nyitott ajtót, a házvezetőnő. Kissé elképedt, leültetett, hozott valami ruhát, majd a Máltai Szeretetszolgálat épp ott lévő autója bevitt a Merényibe. Zárt osztályra kerültem, egészen december 31-ig. Tildi karácsonyra megjött Svájcból, a szomszédasszonnyal meglátogatott, nagyon örültem nekik, főleg a ciginek, amit hoztak.

Január második hetében munkába álltam, egy hetet dolgoztam, aztán újra felpörögtem. Ismét a tökéletes szabadulás téveszméje kerített hatalmába. Őrülten és részegen összevesztem Tildivel. Lemondott rólam, többé nem akart látni. Újra Svájcba készülődött, azt mondta, ne is írjak.

Még pár napig tartott a téboly, aztán megint a Merényi kórház zárt osztályának lakója lettem. Új gyógyszert kaptam. Nagyon pocsékul éreztem magam, évek óta most először az járt a fejemben, hogy öngyilkosnak kéne lennem, mert már kibírhatatlan az életem. Két hónap alatt kétszer hittem el a tökéletes szabadulás téveszméjét, amiről pedig legyógyszerezve tudtam, hogy nem létezik. Elcsüggedtem, elkeseredtem, nem láttam a kiutat. Hiába jártam csoportra, csak három hónapot bírtam ki alkohol nélkül. S az őrület csak fokozódik, kilenc hónap alatt volt három súlyos pszichotikus epizódom. Elgondolkodva a közeli múlton, észrevettem, mi történik: ha iszok, nem dilizek be, de akkor borzalmassá válik az életem a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt. Amint abbahagyom az ivást, előbb vagy utóbb bekattanok. Egy olyan csapdában találtam magam, amiből úgy tűnt, nincs menekvés.

Nagyon elkeseredett állapotban jöttem ki január végén a kórházból. A szállón újabb tragédia ért. Mivel többször megsértettem a házirendet alkoholfogyasztásommal, el kellett hagynom a Dózsa szállót, áthelyeztek a Könyves Kálmán körúti szállóra. Az új helyen a szobában lakótársam volt öt másik ember, valamint több ezer csótány.

Életem egyik legnyomorúságosabb szakasza következett. Szorongásom itt, a VIII-ik kerület peremén a rettegésig fokozódott. Elvesztettem hitemet, de a reményt is, hogy valaha sikerül megjavulni, kicsit is normálisabb életet élni. Nem jártam sehova, se a Gammába, se az AA-ba, úgy gondoltam fölösleges, hiszen nem segít egyik sem rajtam. Csak amikor nagyon muszáj volt, hagytam el a szállót, annyira féltem. Szedtem a szkizofréniát megfékező gyógyszert, s alvásba menekültem. Itt az alvászavarom fokozódott, már délelőtt 10 órakor igyekeztem elaludni, valahogy át is aludtam a nappalt, s az éjszaka első felét, de aztán hajnali kettőkor felébredtem, aztán csak szenvedtem, amíg újra elalhattam.

Február elején kezdődött ez a pokoli élet, valamikor a hónap közepén ittam két deci Hubertust – kicsit jobban akartam érezni magam –, de nem volt rám komolyabb hatással.

Február vége felé átkerültem egy kétágyas szobába, egy másik, István nevű józanodni vágyó alkoholistával együtt. A vezetőség részéről az volt az elgondolás, hogy mi ketten erősítjük majd egymásban a józanság szándékát. Nos, pontosan az ellenkezője következett be. István hamarosan nyugdíjat kapott, amit egy családsegítőben vett fel; ekkor arra kért engem, kísérjem el, mivel félt, hogy kirabolják. Ebből persze nagy berúgás lett. Aztán, mikor én kaptam meg nyugdíjam, amit bankkártyával a közeli pénzkiadó automatából vettem fel, viszonoztam a meghívást – újra berúgtunk.

Ekkor megtörtént, ami soha korábban, hogy egyik részegeskedés alatt vért hánytam és egy teljes nap kiesett emlékezetemből. S itt megtörtént az is, hogy idegrendszerre ható gyógyszerre ittam. Nem szándékosan, sőt, amikor már reggel tudtam, hogy inni fogok, nem vettem be a tablettát. De előfordult, hogy este hatkor bevettem az esti adagot, majd fél nyolckor megjött István, hozott egy kanna bort, s inni kellett természetesen, kit érdekelt, hogy gyógyszer van bennem.

Három hónapot töltöttem ebben a szállóban, itt értem el alkoholos mélypontomat. Bár volt még egy berúgás bennem, az utolsó, a Könyvesen eltöltött idő után leszámoltam azzal az illúzióval, hogy én valaha is normálivó leszek. Azt hiszem, ez Isten ajándéka volt számomra, abban az agyi állapotban ez maga volt a kegyelem.

Április elején újra elvonókúrára kértem magam. Ez alkalommal a zárt osztályra vettek fel a Merényiben, csak ott volt hely. Hamarosan megjött Tildi Svájcból, akivel még haragban voltunk. Jól emlékszem arra a keddi napra, éppen a Gamma összejövetelen voltam a Rév Ambulancián, amikor a bejárati ajtón kopogott valaki. Én mentem ajtót nyitni, s belépett Tildi. A csoport után hazakísértem, különösebb megbeszélés nélkül is szent lett köztünk a béke.

Kapcsolatunk tehát újra kezdődött. Én megint jártam a Gammába, s az AA-ba. Már nem akartam inni alkoholt, nem akartam egy cseppet sem. Megértettem, hogy szervi oka is van az alkoholbetegségnek, tehát lehetetlen szociális ivóvá válni. Egy meghatározás szerint az alkoholizmus: mentális megszállottsággal párosuló fizikai allergia. A mentális megszállottság gondoskodik arról, hogy a tömérdek negatív tapasztalat ellenére újra és újra felvegyem az első alkoholos poharat. A fizikai allergia pedig biztosítja, hogy az egy pohárból legyen száz, ameddig a szervezetem vagy pénztárcám bírja.

Nem akartam többé már inni, azt hittem, ez elég is ahhoz, hogy józanodjak, hiszen járogattam csoportra. Kiderült, a jó szándék kevés, ha ugyanolyan rosszul teszem, amit kell, mint korábban.

Másfél hónap után kijöttem a kórházból. Nem mentem vissza a Könyves-szállóra, Tildihez költöztem. Elmentem dolgozni, vissza az alkatrészgyártó műhelybe. Három hét után, részben a túlzásba vitt munka, másrészt az alapbetegségem miatt, kimerültem. Egy csütörtök délelőtt nagyon nyomorúságosan éreztem magam a munkahelyemen. Délelőtt 10 óra felé szóltam a főnökasszonynak, hogy nem vagyok jól, s haza mentem. Arra vágytam, hogy lefekhessek s aludhassak.

Tildinek nem tetszett, hogy eljöttem a munkahelyemről. Elkezdett papolni a felelősségről, és más hasonlóképpen csúnya szavakat mondott. Láttam, nem lesz itt nyugalmam, azt mondtam neki, bemegyek a kórházba beszélni az orvosommal. Magamhoz vettem a bankkártyámat, folyószámlámon volt még pár ezer forint hitel.

Kórház helyett a lakótelep OTP Bankjához mentem, pénzt vettem ki, inni akartam. Első figyelmeztetés az volt, hogy nem működött a bankjegykiadó automata. Miközben törtem a fejemet, hol van a legközelebbi, megjavult.

Aztán, a Spar-ban sört tettem a kosaramban. Már majdnem a pénztárnál voltam, amikor észrevettem, tévedésből alkoholmentes sört vettem el. Gyorsan kijavítottam a hibát. Ez volt a második jel. Aztán képtelen voltam felbontani a sört, ez volt a harmadik figyelmeztetés. Ekkor valaki a segítségemre sietett.

Egy fa alatt ittam meg az árnyékban a meleg sört. Baljós előérzetem volt, tudtam, gondok lesznek ebből, tudtam, be fogok rúgni.

Kisétáltam a metróhoz, útközben egy vendéglőben ittam egy immáron jéghideg sört, de még mindig pocsékul voltam. Aztán a következő presszóban, a harmadik sör javított kicsit hangulatomon. Negyedszerre már egy Hubertust ittam a Népligetnél, amit majdnem kihánytam. Volt még egy ötödik ital, egy vodka, amire emlékszem. Azt már a Könyves szálló előtti kis közértben vettem. A szállóra azért mentem, hogy vegyenek vissza. Azt hittem, ha iszom, nem kellek Tildinek. A szociális munkások nagyon rendesek voltak hozzám, rögtön kaptam helyet.

Ezután már csak törmelékek maradtak emlékezetemben. Éjfél után tértem magamhoz, a Boráros téren feküdtem a füvön, szemerkélt az eső. Ellenőriztem a bankszámlám, kimerült teljesen. Pedig hogy ittam volna! Piát próbáltam koldulni, nem volt sikerem.

Pénteken reggel bementem munkahelyemre, elkértem pénzem nagyobb részét. Két deci Hubertust vettem, s másfél deci mennyiségig emlékszem. Talán félóra kellett az amnéziáig.

Szombatra még maradt apróm, a szálló bögrecsárdájában ittam élesztős pálinkát. Amikor pénzem elfogyott, innen-onnan kéregettem pár forintot. De aztán már nem tudtam több pénzt szerezni, abba kellett hagynom az ivást. Olyan rosszul voltam, hogy gyógyszert vettem be fájdalom csillapításra, a szkizofrénia elleni gyógyszerem, mert nem volt más.

Vasárnap nem ittam, az egyik szobatárstól kaptam egy ezrest kölcsön, abból a pénzből kaját vettem s kólát, azzal gyógyítottam magam. Aztán hétfőn a munkahelyemen elkértem maradék pénzem s felmondtam. Tudtam, képtelen leszek dolgozni egy ideig, s itt több lehetőséget már nem kapok. Miután vissza kellett adni a kölcsönzött ezrest, kevés pénzem maradt ahhoz, hogy berúgjak, de azért ittam egy keveset idegcsillapítóul. Valamikor öt óra tájban ittam meg az utolsó pohár bort, az ismerős büfénél, ahol egy évvel korábban a vörösbort ittam, mint Jézus vérét.

 

Azóta eltelt tíz év, s én nem ittam egy csepp alkoholt sem!

 

11.

A gyógyulás kezdete

 

1997, július 22-én, egy keddi napon új, a korábbiakkal ellentétben felívelő szakasz kezdődött életemben. Akkor még nyilván nem tudhattam, hogy ez volt az utolsó berúgásom. Azt bizonyosan tudtam, hogy valamit még mindig rosszul csinálok. Hiszen már nem akartam inni, mégis ittam. Azt a következtetést vontam le, én olyan súlyos eset vagyok, hogy számomra kevés a csoport támogatása, nálam sokkal, de sokkal radikálisabb módszerre van szükség a szabaduláshoz az alkoholtól. Ez már valami démoni megszállottság, itt más nem segíthet, csupán az, ha kiűzik belőlem a démont avagy démonokat.

Tudtam a démonokról. Kezembe került egy könyv, melynek címe: „Disznók a szalonban”. Egy keresztény házaspár volt a könyv szerzője, akik elmondják, hogy szabadító szolgálatuk során milyen tapasztalatokat szereztek a démonok elleni küzdelemben. Jómagam azt olvastam ki könyvükből, hogy ha egy jószándékú ember akar, ám mégsem tud felhagyni bűnös életével, meglehet, démoni tevékenység áll a háttérben. A démonok kifejezetten ártó szellemek, eredetük homályos, talán a vízözön előtti civilizáció lelkei. Jelenleg a sátán seregét gyarapítják. Saját anyagi testük nem lévén, csakis emberi testben tudják megélni önmagukat, az egyszer már megszállt emberhez körömszakadtukig ragaszkodnak. Az említett könyv szerzői szerint kizárólag Jézus Krisztus nevében mondott szabadító ima révén lehet tőlük megszabadulni.

Éppen volt egy nyolcnapos konferencia az egyik, általam már ismert karizmatikus-pünkösdi gyülekezetben. Nagyon pocsék kedéllyel majdnem minden nap elmentem valamelyik Istentiszteletre, sőt, arra is vállalkoztam, hogy újra, immár felnőtt fejjel megkeresztelkedjek, tehát alámerítkeztem. Tulajdonképpen csak azért tettem meg ezeket a dolgokat, hogy méltóvá váljak a démonűzésre. A konferencia után hétfőnként egy helyen volt afféle hitoktatás, lehetőség nyílt felkészülni a bűnvallásra. Oda is eljártam, mert megtudtam, hogy a hitoktatás után a lelkipásztorok imádkoznak azokért, akik ezt igénylik.

Alkoholt már nem ittam, de erősen kötődtem hozzá. E kötődés nyilvánvaló tünete volt, hogy kényszeresen sósborszeszes cukorkát vettem, naponta egy-két darabot, s azt elszopogattam.

S a szkizofréniához hogyan álltam ebben az időben? Megmondom őszintén, nem nagyon érdekelt. A fent említett könyvben volt egy leírás, hogyan szövődnek össze a pszichózisos beteg lelkében a különféle démonok, általában több tucat, s alkotják a szkizofrénia nevű betegséget. Ezt a részt el sem olvastam. Óriási tagadásban voltam, nem tartottam magam agybetegnek. Mindössze annyit tudtam beismerni, hogy kissé elittam az eszem. Úgy gondoltam, rendbe jövök, ha nem iszom alkoholt. Hiszen sok-sok alkoholistát hallottam beszélni, akiknek az italozás miatt meglazult elméje, de amint abbahagyták az ivást, bizonyos idő után teljesen rendbejöttek, regenerálódott az agyuk.

A szkizofrén témáról mindössze egy információ maradt meg bennem a könyv átböngészése után: egy szkizofrén betegnek 5-6 év kitartó, odaszánt munkája kell a gyógyulásához. Ez rettenetesen ijesztő mennyiségű idő volt számomra, talán ezért maradt meg emlékezetemben.

Augusztust mutatott a naptár, amikor egy hétfőn este az egyik pásztor imádkozott az én szabadulásomért. Történetesen egy sorstárs, aki korábban drogozott, ivott. Az ima elsőre nem működött, ám a pásztor nem adta fel, negyedóra múlva újra megpróbálta. Különös élmény volt, úgy éreztem, mintha a gyomromból kiszakadt volna valami és fehéres váladék jött ki belőlem. Több papírzsebkendőt teleköpködtem ezzel a váladékkal.

Az első eredmény: megszabadultam attól, hogy kényszeresen sósborszeszes cukorkát egyek.

Mindeközben sikerült Tildivel összekülönböznünk. Egy szombati napon azt mondta, szedjem a sátorfám. Nem volt hova mennem, hacsak nem valami fapados szállóra. De előbb szerencsét próbáltam a Merényiben. Mit ad Isten, aznap éppen Emese doktornő volt az ügyeletes orvos. Elmeséltem neki, hogy az utcára kerültem. Azt mondta, felvesz a nyílt osztályra.

Azt hittem azért tette, hogy ne kelljen csöveznem, de amikor később hálálkodtam neki ez ügyben, azt mondta, lesírt rólam, hogy állapotom önveszélyes. Sem akkor, sem még évekig, nekem fogalmam sem volt arról, hogy milyen rosszul vagyok, amikor pörgök. Ugyanis, nekem az nagyon jó volt, tök buli. A szkizofrénia negatív fázisait sínylettem csak meg, a pörgéseket nagyon élveztem, mondhatni, imádtam. Olyankor elárasztott az optimizmus, nem ismertem lehetetlent, úgy éreztem, nincsenek problémáim, valami mennyei érzés volt pörögni.

A démonűzésnek volt egy érdekes folyománya. Ezekben a hetekben hanyagoltam az alkoholistamentő csoportokat, de a démonűzés után beerősítettem, egyre többet jártam mind a Gammába, mind az AA-ba. Ekkoriban kezdtem arról beszélni, hogy talán megpróbálok jobban az AA-ra koncentrálni, s úgy csinálni a programot, ahogyan az ajánlásokban szerepel. Ma már tudom, ez is a kegyelem ideje volt. Az én Felsőbb Erőm látta, hogy már bármire készen vagyok, csak innom ne kelljen. Feladtam azt az elvem, hogy saját, különbejáratú, testreszabott elképzeléseim szerint képes leszek meggyógyulni. Feladtam tehát, hogy én jobban tudom. Taníthatóvá váltam, ezt így nevezik. A taníthatóság képessége szükséges feltétele a felépülésnek. Nélküle egyszerűen nem megy.

Nagyon fontosnak tartom leszögezni: 1997-ben úgy hittem, „csak” alkoholista vagyok. Kizárólag az alkoholproblémám megoldása miatt jártam az AA-ba. Annak nem voltam tudatában, hogy helyzetem sokkal súlyosabb: szkizofréniában is szenvedek. Igaz, felszínesen képes voltam beismerni, hogy valami baj van az agyammal, ám még mindig azt hittem, hogy elittam az eszem. Nem is foglalkoztam különös tüneteimmel, akkoriban az alkoholproblémát láttam súlyosabbnak, mint később kiderült, helyesen. Úgy emlékszem, mondogattam is akkoriban, hogy a pia csak szenvedést okoz, arról érdemes lemondani. Az őrület, a pörgés nem oly nagy gond, mert azt legalább élvezem. Ekkoriban már felfedeztem, hogy amikor iszom, nincsenek különös tüneteim, csak alkoholos élmények, másnaposság, illetve filmszakadás. Viszont bármikor abbahagytam az ivást, rövid idő után pörögni kezdtem, majd kitört rajtam az elmebaj. Amikor ittam, a pia miatt nyomorúságossá vált az életem, ha abbahagytam az ivást, bediliztem. Most akkor melyiket válasszam? – tettem fel magamnak a kérdést. Végül rájöttem, a szkizofrénia lényegesen olcsóbb, mint az iszákos élet. Olcsóbb és jobban élvezem, ez döntötte el a kérdést, melyiket válasszam. Ez talán viccesen hangzik, de akkor még különbséget kellett tennem betegség és betegség között.

Ma már biztosra veszem, a szkizofrénia lényegesen súlyosabb betegség, mint az alkoholizmus, mégis, akkori nézetem segített felállítani felépülésemben a fontossági sorrendet: mindenekelőtt szabadulni kellett az alkoholos kényszertől, egyszer s mindenkorra abbahagyni az ivást.

Tildivel gyorsan kibékültünk, de nekem maradnom kellett a kórházban. A pörgés miatt több gyógyszert kaptam, amitől erősen lehervadtam. Egyre erősödött bennem a szándék, hogy megteszem azt, amit az AA-ban az újoncoknak javasolnak: 90 nap alatt elmenni 90 gyűlésre.

Társainak nagyképűen hencegtem is azzal, milyen szerény és alázatos vagyok, lám, tapasztalt AA-s létemre, kezdem a programot teljesen elölről. A tényeken mindez nem változtat: szeptember 17-én „beköltöztem” az AA-ba. Azért is emlékszem erre az időpontra ilyen pontosan, mert ezen a napon Tildi újra kiutazott Svájcba. Ettől a naptól kezdve két és fél hónapon át mindennap mentem gyűlésre, gyakran egy nap kettőre is. Képes voltam lemondani a kórházi ebédről, s inkább mentem a délelőtt 11 órai gyűlésre, illetve később megkértem a nővért, tegyék el ételem későbbre, megettem hidegen.

Jártam a gyűlésekre mindennap, s ez feltűnt AA-s társaimnak, akik, mint a rossz pénzt, ismertek másfél éve. Észrevették, hogy most teljesen másként állok a felépülés programjához. Nagyon nagy hálával tartozom nekik, amiért annyi szeretettel, elfogadással fordultak felém. Nélkülük elvesztem volna, ezt biztosan tudom.

Gyűltek a józan napok, aztán a napokból hetek, a hetekből hónapok lettek. Október végén elbocsátottak a pszichiátriáról. A Dózsa György úti hajléktalan szálló absztinens részlegén kaptam újra elhelyezést, ugyanott, ahol már laktam 96-ban.

Decemberben munkahelyet találtam. Egy rokkantakat foglalkoztató cégnél sikerült elhelyezkednem, ahol mindenféle manuális munkákat kellett elvégezni.

A karácsonyt Tildivel töltöttem. Az új esztendőt mindketten az AA-ban köszöntöttük. A Hársfa-utcai gyűléshelyiségben voltunk, beszélgettünk, majd gyűléssel búcsúztunk az Óévtől, s éjjel egy órakor gyűléssel kezdtük az Újévet.

Amikor hat hónapja nem ittam, tudtam, most végre valami olyasmit használok a józan élet megvalósítása érdekében, ami eredményesebb minden eddigi próbálkozásomnál. Ennyi időt alkohol nélkül korábban soha nem tudtam felmutatni. Bebizonyosodott számomra, hogy helyesen tettem, amikor az AA-ba helyeztem bizalmam. Ahogyan növekedett hitem az AA 12 Lépéses programjában, annak arányában voltam képes szakítani minden más módszerrel. Nagyon fontos elhatározásra jutottam ekkoriban: kizárólag az Anonim Alkoholisták irodalmából táplálkozom. Felismertem, hogy majdnem minden felpörgésem, őrületem kötődik valamilyen misztikus, ezoterikus vagy okkult irodalomhoz. Bár nagyon szerettem volna jó keresztény lenni, még Bibliát se vettem kezembe hónapokon át.

Azt hiszem, ideje leszögezem: a 12 Lépés nemcsak az alkoholista számára működik. Szerte a világban ugyanezt a 12 Lépést használják más szenvedélybetegek és lelkibetegek; drogosok, szerencsejátékosok, kodependensek, szexfüggők, gombócevők..., szóval bármilyen elmebeli, lelki, tudati problémára alkalmas a 12 Lépés, lévén a lélek gyógyítója. Bár itt elég sok szót ejtek az AA-ról, csak azért teszem, mert ott találkoztam először ezzel a programmal. Azóta egy másik 12 Lépéses csoportba is járok, ahol többnyire neurotikusok (érzelmi, kapcsolati problémákkal, szorongással sújtott emberek) alkotják a tagságot. Muszáj hangsúlyoznom, nehogy téves vélemény alakuljon ki bárkiben, miszerint csak az ilyen, hozzám hasonlóan kettős diagnózissal (szkizofrénia és alkoholizmus) rendelkező emberek képesek hasznosítani a 12 Lépést.

Hat hónap nemivás után úgy döntöttem, ideje találni segítőt, egy nálam józanabb társat, akivel bizalmasabb kapcsolatot tudok kialakítani. Gy.-t választottam, akivel elkezdtünk  dolgozni a Lépéseken.

Gy. maximálisan gyógyszerellenes volt. Gyakran felhozta példának, hogy egy alkalommal berúgott négy szem Demalgontól, melyet fogfájás miatt szedett. Szerinte minden alkoholista szkizofrén, s én nem vagyok szkizofrénebb, mint bárki más alkoholfüggő, tehát nincsen szükségem gyógyszerre. Való igaz, hogy pontosan azt mondta, amit én hallani akartam. Akkoriban úgy hittem, tébolyult tüneteim valami hosszan elnyúló elvonási tünetek. Hiszen már felfedeztem, hogy én mindig akkor őrültem meg, amikor nem ittam pár hete.

Amikor már hét hónapja nem ittam, egy hét leforgása alatt fokozatosan leálltam a gyógyszerszedéssel. Orvosomnak erről az volt a véleménye, hogy egy hét múlva zárt osztályra kerülök. Ám én egy hónap múlva is jól voltam.

Májust volt, egyre melegebb lett az idő, s az Ötödik Lépés (ami afféle életgyónás) hihetetlenül felszabadított. Hírtelen feltámadt vágyam Isten után, naponta egy órán át olvastam a Bibliát. Aztán felmerült bennem a nagy ötlet, miszerint kell egy olyan gyűlés is az AA-ban, ahol az állandó téma a Felsőbb Erő s a vele létesített kapcsolat. Éppen titkárt kerestek a szombat délutáni négy órai Hársfa gyűlésre, megválasztottak engem, s az lett a Felsőbb Erő gyűlés. Az AA-ban a titkár feladata a gyűlés szokásos lefolyásának biztosítása, egy tapasztalt AA-s felkérése gyűlésvezetésre.

Kezdtem bekattanni, persze ezt nem vettem észre. Egyik tünet az volt, hogy felmondtam a munkahelyemen, mert több pénzt akartam keresni valahol máshol.

Miután pillanatnyilag nem volt élettársam – Tildi még mindig Svájcban volt –, tehát „bűntelenül” éltem, rájöttem, akár gyónhatok is. Elhatároztam, hogy visszatérek az Anyaszentegyház kebelére. Egy vasárnap reggel elmentem gyónni az Ecseri úti templomba. Gyónás után áldoztam az oltár előtt. Aztán meglátogattam a Merényiben egyik barátnőmet, aki zárt osztályon feküdt, elhívtam sétálni. Séta közben, egy néptelen helyen hasra fektettem és megdugtam. Ezután meglátogattam J.-t, Tildi középső fiát a közeli lakótelepen, és elkísértem szavazni. (Ekkor voltak a 98-as választások.) A szavazókör felé menet hangosan óbégattam, hogy „Halleluja!” (Merő rosszindulatból, hogy J.-t égessem. A fiú tagja volt annak a karizmatikus-pünkösdista gyülekezetnek, ahol megszabadultam az alkohol démonától: ők szerettek hallelujázni.) Én is akartam szavazni, bár tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen másik szavazókörbe tartozom. Ennek ellenére, nagy bátran játszottam az eszem.

A jól eltelt nap végén, estefelé újra magamhoz vettem az Úr testét, immáron gyónás nélkül, holott vallásos értelemben bűnt követtem el, ezt nem lett volna szabad. Később sokat törtem a fejem, hiszen: „aki méltatlanul eszi az Úr testét… ítéletet eszik…” - írta Pál apostol. Valahogy rájöttem, nem kell tartanom nekem semmiféle igazságos ítélettől. Mert Isten, Aki engem megítél, tudja, ki vagyok, milyen vagyok, miről van szó, s nem ítél hamisan, nem ítél meg igazságtalanul. Igazságos ítélettől pedig nem kell félnem.

Másnap, azaz hétfőn már teljesen kiléptem a valóságból. A Hársfa utcai gyűlésen voltam, nem voltam hajlandó beszélni senkihez, hiszen azt tapasztaltam, engem nem ért meg senki. Ha mégis megszólaltam, csak suttogva tettem. Egy kedves AA-s társnőm, Zs. felfigyelt fura állapotomra, s ragaszkodott hozzá, hogy menjünk be a Merényibe, látogassuk meg az orvosom. Sokáig suttogva ellenkeztem, de végül engedtem az unszolásnak. Így kerültem a zárt osztályra, három napra. Aztán áthelyeztek a nyílt osztályra, ahol három héten át ápoltak. Ez volt az utolsó kórházi tartózkodásom, 1998 május-júniusában.

Még valami, amit nagyon lényegesnek tartok: ebben az időben volt utoljára ivásvágyam. Nagyon fura, szkizofrén eszmékben öltött testet. Egyik volt, amikor egy éjszaka eszembe jutott az alkohol démona, s az, hogy mivel kiűzettem magamból, nyilván jár-kel a világban, s igyekszik megszállni valaki ártatlant. Lelkifurdalásom támadt, amiért az én démonom rászabadítottam a világra, holott „az ördögöt magamban kell legyőzni”. Vissza kellene csalogatni, ez jutott eszembe. De hogyan? Egyszerű volt a válasz: inni kell egy kicsit! Amilyen képmutató voltam, szinte elkeseredtem, de nem akadt más választásom. Ám nagyon féltem, s nem nagyon bíztam abban, hogy nem tévedek. Újra eszembe jutott, vajon létezik-e a szociális ivás? Úgy gondoltam, ha van olyasféle gyógyulás, az Anonim Alkoholisták biztosan tudják. Talán benne van valamelyik könyvükben, gondoltam, talán benne van a sorok között, a mögöttes tartalomban. Kezembe vettem az egyiket, s egy perc múlva beugrott: nem arról van szó, hogy innom kell, sokkal inkább arról: inni akarok. S bár még mindig bizonytalan voltam a démont illetően, eldöntöttem, nem érdekel, kit szállt meg, ki szenved most miatta, szarok rá! Azt tanultam az AA-ban, soha nincsen olyan, hogy innom kell. Csak olyan van, hogy inni akarok, most is ez történt.

A másik ilyen rafinált ivásvágy, amire még emlékszem: egyik éjjel rám jött a csavaroghatnék, két és három óra között kimentem a városba. Újra azon tűnődtem, kinek hinném el, hogy én ihatok már büntetlenül alkoholt? Csak és kizárólag Istennek – gondoltam. No, de Isten embereken keresztül nyilvánul meg és szól hozzám. Továbbfűzve a gondolatmenetet, tehát valaki embertől érkezik az üzenet. Vajon milyen formában? S találtam egy megoldást, mivel Isten három személy, nyilván háromszor kell elhangzania, hogy ihatok. Teljesen megnyugodtam, most már csak emberek közé kell mennem, s előbb-utóbb meghallom az üzenetet. S ekkor eszembe jutott az ismert nóta: „Igyál, igyál, igyál! Örökké a világ sem áll...” Ráébredtem, elég lenne, hogy valaki ezt énekelgesse, s én máris innék, lévén azt hinném, ez isteni üzenet. Megértettem, ez sem megbízható jelzés. S lassan elmúlott az ivásvágy.

Ekkoriban 10 hónapja nem ittam alkoholt. Azóta eltelt több, mint kilenc év. Soha nem volt olyan gondolatom, hogy igyak, vagy innom kellene. Nem jutott többé az sem eszembe, hogy ihatok büntetlenül. Holott, még több, mint két éven át jöttek az őrült epizódok, féléves rendszerességgel. Óriási csodának tartom és megmagyarázni sem tudom, egy volt iszákosnak pszichotikus állapotban sem jut eszébe, hogy alkoholt igyon!

Ez az őrült futam bebizonyította, hogy szükségem van gyógyszerre. Ezután zokszó nélkül szedtem egészen addig, míg valóságos változás történt elmebeli állapotomban.

Bizony, az igazi keserűség számomra az, hogy kiderült, a szkizofrénia maradandó vendége az életemnek. Nem ittam majdnem egy éve, s mégis megőrültem. Többé nem ámíthattam magamat azzal, hogy még mindig valami fura elvonási tüneteim vannak.

Az Ötödik Lépés után Gy.-vel fokozatosan elhalt a kapcsolat. Elveszítette a szememben a tekintélyét, lévén súlyosan tévedett a gyógyszerfogyasztásomat illetően. Később megtanultam, senkinek semmi köze az AA-ban, illetve bárhol máshol, hogy betegségeimre mit szedek vagy nem szedek. Az AA-ban a drogozástól óvják az embereket, a drogtípusú gyógyszerektől, melyeket száraz alkoholnak is neveznek. Azonban, ha egy alki rendelkezik még valamilyen pszichiátriai betegséggel, veszélyes az absztinenciájára nézve, ha megfosztja magát az orvosi, illetve a gyógyszeres segítségtől.

Tehát megértettem, hogy nekem muszáj gyógyszert szednem, ám képtelen voltam a felírt mennyiséget mind bevenni. Amikor bevettem reggel, délben és este a javasolt mennyiséget, agyonverten éreztem magam, és ösztönösen kávéval védekeztem a nyomott hangulat ellen. Ez a „húzd meg-ereszd meg” politika viszont kikészített. Ezért alakult ki a szokásom, hogy este szedtem gyógyszert, mindig csak annyit, amennyitől eleget aludtam. De mégsem tudtam eleget aludni, hajnalonként felébredtem, három-négy óra körül, s fel kellett kelnem, képtelen voltam ágyban maradni, és aludni tovább. Miután éjszakánként csak négy-öt órát aludtam, minden délben le kellett feküdnöm aludni két-három órára. Az elmeszociális otthonban megszokott ebédutáni alváskényszer még tartotta magát, rögzült teljesen.

Július vége felé megünnepeltem első józan születésnapom az AA-ban. Az ünnepi gyűlésen elmeséltem hogyan ittam, s most hogyan nem iszok. Nem voltam túlságosan jó állapotban, mégis, sokat vártam attól, hogy átlépem az egy évet. Ez egy lélektani határ, korábban mindig azt hittem, egy év nemivás elég nekem ahhoz, hogy teljesen rendbejöjjön az életem. Azonban, az ezután történtek ráébresztettek arra, hogy az egy év absztinencia mindössze egyetlen változást hozott az életembe: nem ittam alkoholt, ezért nem voltam másnapos!

 

12.

Küzdelem az őrülettel

 

Nyár végétől már mindenképpen dolgozni akartam. A rokkantnyugdíj kevés volt a megélhetéshez, azonban hiába igyekeztem, mégsem sikerült megmaradni egyetlen egy helyen sem. Egymás után három helyre is elszegődtem, ám volt ahol egy, máshol nyolc napot tudtam mindössze dolgozni. Lelkifurdalásom volt és bűntudatom, amiért nem megy a munka. Sem én, sem a környezetemben lévő emberek nem értették meg, hogy az elmebetegségem annyira súlyos, hogy kizárja a rendszeres munkavégzést. Tildi, aki korántsem volt annyira beteg, mint én, sokat cseszegetett, amiért nem dolgozok. Félig-meddig el kellett engem tartania, hiszen a rokkantnyugdíjam csupán költségeim felét fedezte.

Amikor közeledett december, úgy gondoltam, ideje felvenni családommal a kapcsolatot. Három éve nem láttam szüleim. Nem bíztam abban, hogy kíváncsiak rám, ám tudtam, egy dolog miatt biztosan fogadnak. Már korábban szólt anyám, hogy legyek szíves kijelentkezni a házukból, ugyanis még az ő otthonuk volt állandó lakcímem. Ezért levelet írtam anyámnak, hogy szeretnék elmenni hozzájuk kijelentkezni. Megkaptam a választ: mehetek.

December elején utaztam. A v-i vasútállomáson nem várt senki. Szüleim otthonában akadozva indult a beszélgetés, aztán, amint érzékelték jelentős változásom, megjavult a hangulat. Kapcsolatunk rendeződése elkezdődött. Azt hiszem, ez az első komoly eredménye józanodásomnak.

Aztán december közepe táján újra bekattantam. Most úgy fogalmaztam meg magamnak: „elszabadult a mennyország körülöttem”. Hihetetlenül jól éreztem magam, ám hamarosan elveszítettem a kapcsolatot a valósággal. S egy délelőtt újra rájöttem, engem nem ért meg senki. Pedig én olyan szépen csacsogtam a magam mennyei hangján! Egy idő után már nem fárasztottam magam azzal, hogy bárkinek bármit mondjak. Ismét Zs., kedves AA-s társnőm vette észre, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Ha nem is könnyen, de sikerült meggyőznie, hogy bemenjünk a Merényibe.

Emese doktornőt egy ideig elszórakoztattam mennyei matematikai tudásommal. Bevezettem egy új műveleti jelet, a keresztet. Sajnos, reakciója értetlenségre vallott, ugyanis javasolta, hogy feküdjek be a pszichiátriai osztályra 9 napra. Őszintén megmondom, nem ilyen típusú elismerésre vágytam. Ellenálltam orvosom ötletének, csak egy Leponex-receptet voltam hajlandó elfogadni. Végül a következő kompromisszum született: kapok egy depót-injekciót (kb. háromhetes hatóerejű gyógyszer), aztán lefekszem egy ágyra. Pár órán át megfigyel az ápoló, s ha nem lesz semmi baj, mehetek haza.

Így is történt, s ez lett utolsó kalandom egy kórházi ággyal. A hazamenetel kisebb nehézségekbe ütközött, az injekció szinte kiütött, vánszorogni alig bírtam. Aztán otthon, tehát a szállón altattam magam Leponex-el, ezzel a módszerrel egy hét alatt rendbejöttem. Ez azt jelenti, visszatért a felpörgés előtti, ún. kompenzált állapot. Erre a karácsonyra nem emlékszem, alighanem átaludtam.

Kezembe vettem a gyógyszerezésem, mert már tudtam, ha a pszichiátriára bízom, hogy „lehozzon” az őrületről, az egy hónap kórházi ágyat és rengeteg gyógyszert jelent. Mint említettem, egy hét alatt lejöttem saját erőmből, lényegesen kevesebb gyógyszerrel. Miért fontos ez? Az AA lelki, spirituális programja nem működik agyongyógyszerezett embernél. Pontosan úgy nem, ahogyan egy állandóan részeg embernél sem működne a pszichoanalízis.

Ebben az időben Tildivel nem volt kapcsolatom, ezért a szilvesztert az AA-s társakkal ünnepeltem. Ekkor a Rózsa utcai gyűléshelyiségben volt AA-s buli. Ettünk, üdítőt, kávét ittunk, táncoltunk, s persze gyűléssel búcsúztattuk az Óévet. Január elsején, néhány óra alvás után, érdekes érzéseket tapasztaltam magamban: mintha italtól lettem volna másnapos. A tánc, a bulizás felidézte azokat a régi érzéseket, melyeket fiatalabb koromban hasonló események után éreztem. A sejtek pontosan emlékeznek.

Tavasz felé járt, 1999-et írt a naptár. A rokkantnyugdíjból vegetáltam, a Dózsa  szállón éltem. Tildivel havonta-kéthavonta kitört az örök harag – majd a békülés. És egyre jobban nyomasztott, hogy képtelen vagyok dolgozni.

Ekkor kaptam egy tippet, hogy van valami alapítvány, ahol pszichiátriai betegek rehabilitációjával foglalkoznak, és – ami számomra legfontosabb volt – munkát lehet kapni. Egy AA-s társtól kaptam az információt, aki még pontos címet sem tudott mondani, én azonban nagyon akartam már valamit, tehát útra keltem abban a reményben, hogy rátalálok a helyre. Így is történt, ám az ajtót zárva találtam felújítási munkák miatt. Csüggedten fordultam vissza, ám ekkor egy nő ajtót nyitott s megkérdezte: – Segíthetek valamivel? Eldadogtam valahogyan, hogy miért jöttem, ekkor a nő behívott és elmondta, az intézmény milyen szolgáltatásait vehetem igénybe.

Így kerültem a Nap Segítő Szolgálat Alapítványhoz, mely akkoriban kezdett foglalkozni pszichiátria betegek segítésével. Korábban családsegítőként működött. Két hónapon át jártam egy ún. munkavállalási tréningre, s épp amikor elveszítettem a türelmem (én dolgozni akartam és pénzt keresni, nem pedig az álláskeresés rejtelmeit tanulni), munkát kaptam az Orczy-kertben. Rajtam kívül két másik szkizofrén srác is ott kapott melót. Négy órát kellett dolgoznunk, ami nekem nagyon jó volt – ebédre már hazaértem, s alhattam délután.

Simon Zsuzsa volt az intézményvezető, akivel nagyon jó kapcsolatom alakult ki, a munkavállalási tréninget pedig Gordos Erika tartotta. Egy nagyon fontos dolgot tanultam meg Erikától: jogomban áll kifejezni negatív érzelmeim. Számomra ez a meglepetés erejével hatott, fogalmam sem volt nekem arról, hogy szabad ilyesmit, tehát kimondani valakinek, ha csalódást okozott s negatív érzelmek alakultak ki bennem miatta. A családban, ahol felnőttem, ezt nem tanulhattam meg, sokkal inkább azt, hogyan fojtsam el bármilyen érzelmem.

Korábban már említést tettem arról, hogy felismertem, nem egyszerűen csak alkoholista vagyok. Elfogadtam, hogy rendelkezem egy szkizofrénia nevű betegséggel, aminek a mibenlétével azonban még nem voltam tisztában, s azt is megértettem, hogy az AA alkalmatlan terepe a szkizofréniából való gyógyulásnak. Némelyik alkoholista sorstársam szememre is hányta, hogy az AA program nem a szkizofréniából való gyógyulásra való – így nem szerették azt sem, amikor erről beszéltem gyűléseken. Érthető, hiszen nem tudtak vele mit kezdeni. Azonban erre a betegségemre is szerettem volna valami gyógyító erejű megoldást találni. 1999 augusztusában felvetettem Simon Zsuzsának, hogy alakíthatok-e önsegítő csoportot pszichiátriai betegeknek. A csoport célja különféle lelki jelenségek megbeszélésével a gyógyulást illetve állapotjavulást elősegíteni. Zsuzsa rábólintott, én úgy gondoltam eltart pár hónapig, míg megszervezzük a dolgot, így nagyon meglepődtem, amikor mindössze három hét múlva közölte velem: – Józsi, kezdheti a csoportot!

Kaptam helyiséget, sőt, kaptam társakat is a munkavállalási tréningre járó emberekből. 10-12 fővel indult a csoport. Két célom volt: egy minimális és egy maximális. Előbbi a saját betegségemből való gyógyulás, amit mások szolgálata, valamint az önismeretem fejlesztése által próbáltam elérni. Maximális célom, hogy az AA-hoz hasonló mozgalmat indítsak el, mely áttörés lenne a szkizofrén szférában, s idővel minden nagyobb településen lehetne azonos elveken működő önsegítő közösségekbe járni. Magától értetődően az AA programja szolgáltatta azokat az elveket, melyek szerint igyekeztem vezetni a csoportot, tehát az AA szellemiségét próbáltam meghonosítani ezen a területen.

Két éven át voltam a csoport vezetője, s tudtomon kívül úttörő tagja lettem a Közösségi Pszichiátria kísérleti modelljének, melyet akkoriban kezdett meghonosítani Magyarországon néhány elszánt szakember. Köztük legújabb pszichiáterem, dr. Harangozó Judit, valamint Gordos Erika, Bujáki Tünde és mások... Ma már pszichiátriai nappali klubként működik az intézmény, neve Harmónia Klub, intézményvezetője Gordos Erika, s lényege, hogy a programokat (önsegítő csoport, számítógépes tanfolyam, énekóra, főzőklub, játszóklub stb.) a pszichiátriai betegek közül a gyógyultabb emberek vezetik. A speciális (kommunikációs, munkavállalási) tréningeket megfelelő szakemberek tartják.

Két év csoportvezetés után világossá vált számomra, hogy nagyon kevés az olyan beteg, aki hajlandó bármit is tenni önmagáért, dolgozni, szolgálatot vállalni saját gyógyulása érdekében. Azt tapasztaltam, hogy egyszerűsítve kétféle beteg van: az egyik, aki hajlandó vállalni feladatokat, szolgálatot saját és mások érdekében, az ő állapota javul, van esélye a maximális felépülésre. A másik típus, és sajnos ők vannak többen, azok a betegek, akiket ki kell szolgálni, akik esetleg rávehetők valamilyen feladat elvégzésére (pl. elmennek a boltba üdítőért, elmosogatnak stb.), de saját maguktól soha nem jut eszükbe. Azt kell mondjam, nincsen nagy esélyük a teljes gyógyulásra, ha mégis, sokkal tovább tart náluk.

Utólag elhanyagolhatónak ítélem azt a segítséget, amit nyújtottam társaimnak, viszont engem mérhetetlenül sokat segített tevékenységem. Két év után mégis feladtam: ugyanis ellenkezik az AA elvekkel, hogy valaki sokáig legyen ugyanazon a helyen csoportvezető; az AA-ban és más, 12 Lépéses közösségekben rotációs alapon történik a gyűlések vezetése, a csoportvezetés maximális időtartama egy év. A másik ok, amiért értelmetlennek ítéltem a további munkát, az volt, hogy nem akadt utódom a két év alatt, aki magáévá tette volna szándékom, s átvette volna a csoportvezetést. (Ha lett volna ilyen, én egy másik helyen, másik napon szerveztem volna újabb összejövetelt, tehát lehetett volna a csoportnak heti két találkozója.) A harmadik, (és legfontosabb) oka, hogy abbahagytam a csoportvezetést, hogy minimális célom teljesült. De erről kicsit később.

Eljött a nyár, valamikor júniusban újra kezdődött a pörgés, az őrület. Ekkor volt az első olyan alkalom, amikor teljesen egyedül felismertem, hogy segítségre szorulok, s magamtól elmentem az orvosomhoz, akit időközben áthelyeztek az általam már jól ismert Bajcsy-Zsilinszky Kórházba, Kőbányára. Gyógyulásom szempontjából ez mérföldkőnek tekinthető.

Emlékszem arra, ahogy ütemesen lépkedtem a Maglódi úton a kórház felé, fülemben dübörgött az Ámokfutók zenéje és minden porcikámban éreztem a világmindenség minden ritmusát. Esett az eső, de nem zavarta meg boldogságom, sőt nagyon élveztem, időnként felnéztem az égre, engedtem, hogy az esőcseppek végigcsorogjanak arcomon. Tudtam, hogy hamarosan véget ér a boldogság, Emese doktornő bead egy injekciót, de nem izgattam miatta magam, hiszen lesz még ilyen alkalom, biztosra vettem, hogy eljő az idő, amikor ennyire vagy még inkább boldog leszek és nem kell kapnom ellene injekciót. Fülemben dübörgött a ritmus, ütemesen lépkedtem, körülöttem vibrált a mindenség, s egy csodálatos harmóniában olvadt össze az eső, az Ámokfutók zenéje, a forgalom zaja és lépteim a vizes aszfalton.

 

13.

Teljes napfogyatkozás

 

1999. 08. 11-én volt hazánkban teljes napfogyatkozás. Az eseményt semmiképpen nem akartam kihagyni, talán, mert e dátum számjegyei felcserélve a születésnapom. (November 8-án születtem.) Az Orczy-kertben kértem egy szabadnapot, és elutaztam Dunaújvárosba, tudtam, hogy ott teljes lesz az élmény. Egyedül utaztam, s nem figyeltem fel arra, hogy-hogy elmegyek, egyedül egy teljesen idegen helyre? Nem tudtam még akkor, hogy van egy fóbiám, rettegek számomra ismeretlen helyektől, helyzetektől. Magamtól nem mentem ismeretlen helyre, ez azon ritka kivétel volt, ami külön tanulmányozást érdemelt volna, ha felfigyelek rá…

Keresztül sétáltam a városon, hamarosan a 6-os út melletti erdősáv mögötti mezőn találtam magam. Jól választottam meg az időpontot, nem kellett sokat várnom.

Az első tapasztalatom, hogy az énekesmadarak elhallgattak, kb. húsz perccel a teljes napfogyatkozás ideje előtt. Nagy csend támadt, melyet csak az autóúton elsuhanó járművek zaja tört meg időnként.

Amikor a Hold beleharapott a Napba, feltettem napnéző szemüvegem. Fokozatosan tért hódított a sötétség, mely azonban más volt, mint az alkonyi, végül a Nap teljesen eltűnt. Mégsem lett túlságosan sötét, s az volt a legkülönösebb, hogy félkörben nyugat felé, ahol láttam a horizontot, teljesen világos volt. Aztán, talán két perc múlva, a Hold továbbhaladt útján, s a Nap újra tért hódított, elfoglalva megszokott helyét, a megszokott módon.

Szeptemberben felmondtam a Dózsa szállón szobámat, ismét Tildihez költöztem. Dolgoztam az Orczy-kertben, jövedelmem nagyjából elég volt, élettársi kapcsolatban éltem – úgy tűnt sínen vagyok. Azonban eljött december, s vele újra az őrület. Egy este összeszedtem ruháim, felét kihajítottam, másik felét bepakoltam egy szatyorba, s faképnél hagytam Tildit. Konkrét úticélom nem volt, de eszembe jutott, hogy alhatok az AA Hársfa utcai gyűléshelyiségében, mely tulajdonképpen egy lakás volt. A következő egy hét alatt ott aludtam, majd kértem és kaptam egy szobát a Dózsa szállón. Bár gyanítottam, hogy Tildivel ki fogok békülni, nála lakni többé nem akartam.

Zűrös volt az a hét. A sétálómagnómban pörgős zenét hallgattam. Fura verseket írtam, esténként a Hársfában bankkártyám Pin2 kódját akartam kiszámolni. Azt hittem, hogy a magamfajta, emelkedett lelkek számára korlátlanul rendelkezésre áll pénz egy mögöttes bankszámlán. Azzal bizonyíthatom emelkedett tudati szintem, hogy képes vagyok kiszámolni a Pin2 kódot a bankkártyám azonosító számából. Amikor kijött valami eredmény, szaladtam a pénzkivevő automatához, tenni egy próbát. Valamit azonban mindig rosszul számoltam, ami persze nem szegte kedvem, számolgattam tovább.

Amikor már nagyon pörögtem, rájöttem, árt nekem a sétálómagnó hallgatása. Elgyalogoltam a Margit-hídra, oda, ahol öngyilkos akartam lenni 1993-ban. Dunába dobtam a magnót, kazettát, s jó pár dolgot, amit Tilditől kaptam. Sajnos – bár nem szándékosan – gyógyszereim is eldobtam. Ezért – ismét magamtól – elmentem a kórházba, gyógyszert felíratni. Kerestem az orvosom, ám kiderült, betegszabadságon van. Másik orvos nem akart nekem gyógyszert felírni, mert nem ismert személyesen, a számítógépbe pedig nem volt kedve belekukkantani, hogy ellenőrizze jogosultságom. Három napon át semmiféle gyógyszert nem tudtam szedni, aztán eszembe jutott, hogy talán a Merényiben az ápoló, aki ismer, ad nekem pár szem Leponex-et. Így is lett. Ez a történet azt mutatja, már teljes volt betegségtudatom, képes voltam gyógyszer után menni, erőfeszítéseket tenni, hogy szedhessem, mert tudtam, hogy az őrületből is csak mértékkel szabad részesülnöm.

A három nap alatt, amíg gyógyszer nélkül voltam, tudtam, mit kell tennem, hogy ne őrüljek meg teljesen. Be kell fejezni a napot, le kell zárni teljesen, vagyis le kell feküdni, akkor is, amikor nem vagyok álmos. Korábban mindig akkor szakadt meg teljesen a kapcsolatom a valósággal, amikor nem volt kedvem lefeküdni, elaludni.

10 hónapot töltöttem az Orczy-kertben két társammal – főként kerti munka és teremberendezés volt a feladatunk. Jól bántak velünk, nagyon megbecsültek, mert mi általában zokszó nélkül elvégeztük a ránk bízott feladatokat, azonban szerződésünk csupán egy évre szólt – közeledett a lejárata. Ezért, amikor 2000 februárjában Hűvösvölgyben egy cégnél adódott egy alkalmi számítógépes adatrögzítő munka, vállaltam, hogy beletanulok. Tildi beszélt rá, nekem eszembe sem jutott volna ilyen munka, főleg azért, mert még azt sem tudtam, hogy kell bekapcsolni egy számítógépet. Komoly gondot okozott az is, hogy délutános műszakba kellett járni, tehát nem alhattam ebéd után. Ezért már délelőtt 10 órakor lefeküdtem, a nappali alvásom elintézendő. Hét hónapon át tartott a munka, kevés pénzt kerestem sok-sok kínlódással. Amikor vége lett, munkáltatómnak megadtam Tildi telefonszámát, hogy szóljanak, ha lesz máskor is meló, ám nem állt szándékomban tovább dolgozni ott – elvégre, ami nem megy, nem szabad erőltetni.

Ezen a nyáron kezdtem el harcolni a félelem, avagy szorongásom ellen. Az első hőstett a következő volt: vásároltam egy pár cipőt, ami nagyon gyorsan tönkrement. Tildi megőrizte a vásárlási blokkot, s rábeszélt, hogy menjek vissza az üzletbe, kicseréltetni. Tiltakoztam, hiszen úgy gondoltam, a mai világban már nem cserélnek ki cipőt, nekem főleg nem (ezt a kisebbrendűségi érzés mondatta velem). Magam hibáztattam, hiszen én voltam hülye, amiért pont olyant választottam, ami rossz minőségű. Ekkor már tudtam, a szorongás beszél belőlem, elhatároztam hát, hogy vállalkozom a feladatra. Megkértem Tildit, hogy jöjjön el velem, csak azért, hogy ott legyen, majd én intézem az ügyet. Egy csütörtöki napon hoztam meg a döntést, hétfőre terveztük a cserét. Négy napon keresztül egyfolytában szorongtam, hogy vajon mi fog történni. Leginkább attól tartottam, hogy az eladó majd rám néz megvetően, s megkérdezi: – Ugyan, mit képzel magáról? Láttam lelki szemeimmel, amint ott állok megszégyenülten a boltban és mindenki engem figyel…

Az történt, hogy egy olcsóbbra cseréltem, s még pénzt is kaptam vissza; ezzel kiderült számomra, hogy vannak a világban dolgok, melyek másként működnek, mint ahogyan én gondolom.

Még két, hasonlóan szorongató helyzettel néztem szembe, ezt már saját akaratomból. Egy alkalommal, éjfél felé kimentem a Margit-szigetre, hogy kipróbáljam magam. Vártam, hogy majd leütnek, kirabolnak vagy valami hasonló erőszakos tett áldozata leszek. Az égvilágon semmi ilyesmi nem történt, csak egyszer ijedtem meg nagyon, amikor hajnal felé kakaskukorékolást hallottam, s azt hittem hallucinálok. Amikor eszembe jutott, hogy van a szigeten egy kicsi állatkert, megnyugodtam.

A következő nagy próba volt, amikor egyik este kilenc órakor, sötétedés után felmentem a Gellért-hegyre. Valamiért azt hittem, veszélyes ott lenni ebben az időben. Egyetlen inzultus ért: két fiatal leány tűzet kért tőlem!

Ezeket később bátorságpróbának neveztem el. Megtanultam, a beteges félelmet csak úgy tudom legyőzni, ha szembenézek vele – ám előbb meg kell tanulnom a különbséget az üdvös és a beteges félelem között. Létezik üdvös félelem is, nálam ilyen például az alkoholos visszaeséstől való félelem, amennyiben elterel az AA gyűlésre (amire gyakran volt példa).

Ezen a nyáron még egy jelentős dolog történt. Elhatároztam, hogy elengedem a zenemániámat. Sokadik sétálómagnóm, egy oda-vissza játszó Sony-t eladtam, s úgy döntöttem, soha többé nem vásárolok másikat. Ami árt, az árt, végre megértettem. Számomra a zenefelhő, amivel jártamban-keltemben körülvettem magam a világban, arra kellett, hogy ne vegyek részt a világ eseményeiben, ne szóljon hozzám senki, ne is halljam e randa világ zaját. A kimenekülés vágya rejlett walkmann-szenvedélyem mögött.

S eljött 2000 augusztusa, előtte júliusban ünnepeltem az AA-ban harmadik józanodó születésnapom. Az elmebaj szokás szerint jött nyár elején, sőt, jött most augusztusban is. De ez már az utolsó volt!

Szokás szerint most is rájöttem az igazságra, mely szabaddá tesz. Ráébredtem, azért lettem szkizofrén, mert Z. (aki 16 éves koromban vízbe fulladt a jelenlétemben) lelke belém szállt, amikor megérintettem halott testét és most bennem éli meg magát. Van ilyen, ezt tudtam, a „Nyugtalan holtak” című könyvben olvastam erről. E szerint némelyek, akik meghalnak, főleg, ha váratlanul, néha nem tudják mi történt velük, ezért nem mennek tovább a Fény Birodalmába, ahol vár rájuk a szeretet, hanem itt maradnak a földön. A létezés azonban test nélkül, ebben az anyagi világban nem egy leányálom. (Még testtel se mindig!) Az ilyen lelkek igyekeznek valakit megszállni. Ez volt a könyv lényege, persze, hogy elhittem. Egy éjjel elkezdtem beszélni Z.-hez, elmondtam neki, hogy ketten egy testben csak tönkremenni tudunk, az ő helye nem itt van, hanem Ott, a Másik Világon. Kértem, hogy menjen haza, oda, ahova most tartozik.

Hírtelen ötlettől vezérelve, leutaztam V.-re az éjszakai postavonattal. Bár semmit nem aludtam, frissnek éreztem magam, amikor leszálltam a vonatról. Szüleim háza felé menet összeállítottam anyámnak egy mezei virágcsokrot, azzal üdvözöltem.

Délután biciklivel elkarikáztam a Kavicsoshoz, ahol vízbe fulladt Z. Nem ismertem rá a tóra. Sokkal kisebb volt, mint emlékeimben. S valami más is történt: a tó megtermékenyült! Két tó fekszik egymás mellett (illetve kavicsgödör) – kamasz koromban mindkettő halott volt. Most az, amelyikbe Z. belehalt, élővé változott. Fák nőtték körül, a vízben hínár termett, még kishalakat is láttam. Megmostam arcomat, s ittam egy kis korty vizet. Megvigasztalódtam, mert megértettem, Z. halála tette élővé a tavat, Z. adott életet a tónak. Nem hiába halt meg, nem értelmetlenül.

Az elmulasztott éjszakai alvás persze hiányzott, estefelé tombolt az őrület. A Drávához is elbicikliztem, ahol egy helyen, ahol tíz centi volt a víz mélysége, „arcra dőltem”. Becsuktam a szemem, kezeim a testemhez szorítottam, s előredőltem, amíg bele nem zuhantam a sekély vízbe. Óriási pofont kaptam a Víz Szellemétől, ez volt a büntetés, amiért akkoriban cserbenhagytam Z.-t. Aztán még egy alkalommal megismételtem ezt a mutatványt, ekkor már fájdalom nélkül tudtam belesimulni a vízbe. Úgy véltem, a Víz Szelleme kiengesztelődött.

Két napot töltöttem ekkor szülőfalumban. Soha nem éreztem ilyen jól magam otthon új életemben. Mielőtt visszautaztam, megígértem anyámnak, hogy szeptember közepén, nyugdíjkifizetés után ismét eljövök.

Így teltek ennek az őrületnek első napjai, mely napok már megvoltak számlálva, őrületem – Istennek hála – immáron az utolsókat rúgta.

 

14.

Az áttörés

 

Két napot töltöttem V.-n, s amikor hazatértem a szállóra, már nem volt számomra kétséges, hogy megint pörgök, ismét schubom van. Elmentem az orvosomhoz, aki gyógyszerváltást rendelt el. Újra depressziós időszak következett, illetve a szkizofrénia negatív fázisa. Sokat aludtam, amikor pedig ébren voltam, állandóan az járt fejemben, hogy a fene essen belé, már megint tévedtem, ez sem volt az a szabadulás, az a megvilágosodás, amire oly régóta vágyom.

Ahogy ígértem, szeptember közepe táján újra elutaztam szüleimhez. Azonban ég és föld volt az augusztusi és szeptemberi ottlétem között. Ez alkalommal begubóztam teljesen, keveset beszélgettem, a két napot, amit V.-n voltam, alvással és olvasással töltöttem. A visszaútra is hoztam egy könyvet, egy kémregényt. Elolvastam, s a témája elindított bennem néhány gondolatot. Elkezdtem gondolkodni, mi történik velem, amióta józanodom? Több, mint három éve nem iszom egy kortyot sem, mégsem működik megközelítőleg sem úgy életem, mint a többi józanodó társamé. Valami nálam nem olyan, mint náluk. Csak keveset és megbízhatatlanul tudok dolgozni. Állandósult anyagi zűrben élek. Kizárólag nálam jóval idősebb nőkkel tudok intim kapcsolatba kerülni. Betegesen félek teljesen hétköznapi dolgoktól. Ezenkívül félévente bedilizek. Talán emiatt van a tömérdek nyomorúság az életemben? – tettem fel magamnak a kérdést. Tulajdonképpen mi az, hogy szkizofrénia? Mit jelent az, hogy zavart az elmém, beteg az agyam? Amennyiben beteg az agyam, ez milyen következményekkel jár a gondolkodásomra, érzékelésemre, érzelmeimre, spirituális, vallási életemre és életerőmre?

Egyáltalán, mitől betegedett így meg az agyam? Elittam az eszem teljesen? Vagy pedig, már az ivászat előtt sem voltam normális? Melyik a szekér, melyik a ló, az alkoholizmus és a szkizofrénia közül?

S ekkor megtapasztaltam azt, ami üzenetértékű számomra: bárki, aki őszintén akarja, válaszra lel. E világ nagyon gazdag eszközökben, melyek mind-mind segíthetnek, melyek szólhatnak hozzám. Nyitott kell legyek, nyitott szemmel és füllel kell járnom a világot, hogy meghalljam a Világmindenség szavait. Egyet nem szabad – fanyalognom. Mindegy, honnan jön az üzenet, ha segít. A kéz, amely virágot nyújt, mindig illatos.

Pontosan ez történt. Eljött az ideje, hogy megtudjam az igazságot önmagamról. 14 éves koromtól szerettem a krimiket. Nem lehet véletlen, hogy pont egy kémregény indított el a megértés útján.

A kémregény témája a következő: az angol titkosszolgálat vezetője ráébred arra, hogy négy részlegvezetője közül az egyik a szovjeteknek is dolgozik, tehát kettős ügynök. Nyomozásba kezd, hogy vajon ki lehet az, s ehhez pszichiáter segítségét is igénybe veszi abból a megfontolásból, hogy aki kettős ügynök, feltehetően feszültségben él, amit valamilyen módon oldani, csillapítani igyekszik. Egyebek közt megvizsgálták az illetők alkoholfogyasztási szokásait is.

S ezen kezdtem el tűnődni. Akkoriban már létezett szótáramban a szkizofrén feszültség fogalma. Akkoriban már hallottam a pszichoszomatikáról, sőt, ismertem azt a holisztikus felfogást is, miszerint minden betegségnek lelki oka van. A szkizofrénia nemcsak lelki, hanem fizikai betegség, hiszen felborul az agy kémiai egyensúlya. Ekkor gondoltam először arra, hogy talán előbb volt a szkizofrénia, nyilván lappangó formában, mint alkoholizmusom. Először jutott eszembe, hogy a periodikus jellegű ivászatom talán arra szolgált, hogy oldja a mindennapi élet során bennem felhalmozódott feszültséget, szorongást, vagyis stresszt. A hatéves korom óta tartó kényszeres önkielégítés ugyanezt a célt szolgálta. Meglehet, már sokkal hamarabb megőrülök, ha nincsenek ezek a viszonylag természetes módszereim a szkizofrén feszültség és a szorongás kezelésére.

Oké – gondoltam –, de hát mitől lettem már 18 éves korom előtt lappangó szkizofrén? A családban nem fordult elő semmiféle elmebaj. Eszembe jutott, hogy mindig is kutattam, mi az oka akár alkoholizmusomnak, akár fura tüneteimnek. Sok-sok téveseszmét kitaláltam, hogy magyarázni tudjam élményeim. Rengeteg könyvet elolvastam, hogy megértsem, mi történik velem és bennem.

Egyebet között olvastam laikusoknak szóló pszichológiai jellegű könyveket és Jung-ot. Megtudtam, hogy gyakran megesik, amikor a neurózis átcsap pszichózisba. Például, ha egy ember önbecsülése összeomlik. Megtudtam, hogy pszichózis esetén a tudathatárok szétesnek, személyes és kollektív tudattalan tartalmak öntik el a tudatot, ami pszichotikus tünetekben nyilvánul meg. (Ezzel magyarázatot nyertek számomra látomásaim, valamint a pszichotikus (őrült) állapotomban felmerült „ősi tudás”.)

A neurózisról a következőt olvastam C. G. Jungtól: „A neurotikus emberben egy gyermek lelke lakozik; s a gyermek nehezen viseli el az önkényes korlátozásokat, amelyeknek az értelmét nem látja; noha megpróbálja elfogadni a morált, ennek következtében azonban mély meghasonlás állapotába kerül, megszűnik önmagával való egysége, egyrészt szeretné elnyomni, másrészt fel akarja szabadítani magát – és ezt a küzdelmet nevezik neurózisnak. Ha ez a konfliktus minden tekintetben világosan felismert volna, természetesen sohasem keletkeznének belőle neurotikus szimptómák; ilyen szimptómák csak akkor keletkeznek, ha az ember nem képes látni lénye másik oldalát és a vele kapcsolatos problémák sürgősségét.” (Forrás: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről, Kossuth Kiadó, 1997)

Felidéztem kamasz koromat, amikor egészen más voltam, mint a többi gyerek. Koravén, sokkal gátlásosabb, visszafogottabb, fegyelmezettebb, mint a többiek. Aztán 18 évesen felfedeztem az alkoholt. Részegen pedig ellenkezője voltam, mint józanon. Agresszióra hajlamos, kötekedő, ordítozó, kritikátlan vadállat. Valóban, mintha két ember lakozott volna bennem…

Akkoriban még kevés volt az ismeretem, hogy teljesen megértsem miért lettem szkizofrén. A legfontosabbat azonban felfogtam – egyszerű lélektani okai vannak az elmebajnak. A komplexusaim, az alkohollal kezelt szorongás és stressz ment agyamra, okozta azokat a zavarokat, melyek kimutathatók egy szkizofrén agyában, amelyeket kémiai szerekkel kompenzál az orvostudomány. Egyszerű lélektani törvények alapján lettem agybeteg, ami nem volt nekem túlságosan szimpatikus, mert így elveszítettem a különlegesség, a kiválóság illúzióját. Addig nyugodtan hihettem, hogy a tudatváltozás voltaképpen a megvilágosodás folyamata, amit rendre elrontok, ám legközelebb majd ügyesebb leszek, s akkor majd sikerül a csúcson maradni. Ezzel az ötletemmel tulajdonképpen tápláltam az őrület iránt érzett vágyam.

Azon is elgondolkoztam, milyen következményekkel jár, hogy beteg az agyam? Feltehetően azt jelenti, hogy az elmém, ami az agyam tevékenysége, rosszul működik. Vagyis tudatfunkcióimban működési zavarok vannak. Tehát hibásan gondolkodok, hibás az érzékelésem, az észleléseim, hibásan működnek az érzelmeim, s feltehetőleg az intuícióm sem tökéletes, sem az ösztönéletem. Továbbgondolva, nagyító alá véve a saját tüneteimet, rájöttem, hogy gondok vannak az ítéletalkotásaimban; jelesül, nekem sokkal könnyebb elhinni a hamisat, mint az igazat. Valahol olvastam, hogy a gyűlölet a szívben hozza létre ezt a kificamult ítéletalkotást. De hát én nem gyűlöltem senkit, pontosabban, nem tudtam arról, hogy bárkit is gyűlölnék.

S rájöttem egy óriási tévedésemre: nem emberfeletti lény vagyok, mint éveken át hittem, hanem sokkal inkább emberalatti. Most először képes voltam átlátni egész életem, életminőségem, s ez tényekkel bizonyította a fent írtakat. Nemhogy emberfeletti lény vagyok, afféle félisten, de még az átlagember szintjét sem ütöm meg.

Ekkor megértettem, sőt, nem csak értettem, de meg is éreztem azt, amit a következő szavakkal fogalmaztam meg: „agyilag egy koszos zokni vagyok”. Persze nem töltött el felhőtlen örömmel az igazság önmagamról, depresszióba estem, ami eltartott két-három napig. Szerencsére, az AA-ban már sikerült beismernem néhány jellemhibám, volt egy kevés rutinom efféle tevékenységben, ezért tudtam, hogy most örülnöm kell, illetve érdemes, mert végre ezt is tudom. Ez értelmi öröm volt, mert az érzelmi rész a fájdalom, a „jól becsaptam magam” érzése, a „mekkora barom vagyok”, stb. Mindazonáltal közelebb jutottam ezzel a fel és beismeréssel önmagamhoz, ezáltal a gyógyuláshoz. Főként azért, mert most már őszintén akartam a gyógyulást az elmebajból. Amíg emberfelettinek hittem magam, nem volt számomra vonzó az átlagemberi lét, hiszen visszafejlődés lett volna. Amikor megértettem, hogy szkizofrén téveszméim és a szorongás miatt mélyen a saját nívóm alatt élek, vonzóbbá vált átlagemberré lenni, mert ha az emberalatti lény átlagossá válik, az bizony felemelkedést jelent. Sőt, azt is felfogtam: amennyiben szkizofrén vagyok, s képes leszek ebből a szörnyű betegségből felépülni, az van akkora csoda, van akkora hőstett, mint egy épeszű embernek a megvilágosodás. Sőt, lényegesen több megvilágosultról tudtam könyveimből, mint felépült szkizofrénről. Akkor talán még nagyobb dolog a gyógyulás a szkizofréniából, ezáltal még vonzóbbá vált számomra. Egy gyermekkori vágyam megvalósulásának kapujában álltam, hiszen valami olyan felfedezést állt módomban tenni, ami mégiscsak kiemel engem a szürke tömegből. Úgy gondoltam, ha képes vagyok rá, feltalálhatom a gyógyulást a szkizofrénia nevű betegségből. Feltehetőleg egy pontosan meghatározott cselekvés-sorozat eredménye a felépülés szkizofrén betegnél – gondoltam. Tudatos erőfeszítéssel lehetséges a gyógyulás az elmebajból – reméltem. S ha ez így van – gondoltam – épp ideje elkezdeni keresni ennek a bizonyos cselekvés-sorozatnak különféle elemeit.

Több új felismerésem született ekkor, melyek a valóság felé tereltek. Elgondolkodva a tüneteimen észrevettem, hogy pszichotikus állapotban mindig hittem valakinek vagy valaminek magam, amiről később beláttam, hogy nem lehet igaz. Mégis, minden őrületem idején eljátszottam ugyanezt. Cserélgettem a téveszméim – ez az igazság. Ekkor megfogadtam, többé nem találgatom, hogy ki vagyok, hanem igyekszem megismerni magam. Egyelőre beértem azzal a meghatározással, hogy emberi lény vagyok, annak minden kellemes és kellemetlen folyományával együtt.

Még egy fontos dolgot felismertem. Azért is ragaszkodtam a tudatváltozás téveszméjéhez, mert azt képzeltem, abban az ihletett állapotban fogom felfedezni a megoldást nyomorúságos életemre, abban az állapotban találom meg a Bölcsek Kövét. Ám ekkor megértettem, ez olyasféle okoskodás, mintha egy alkoholista inna fél liter pálinkát annak érdekében, hogy az italtól kitágult tudata révén felfedezze, hogyan lehet alkohol nélkül élni.

Már említettem, két-három napig nagyon hervadt volt a hangulatom e beismerések következményeként, ám biztosra vettem, hogy gyümölcsei lesznek ezeknek az önismereti igazságoknak. Elkezdtem hangoztatni az AA-ban, hogy mindössze három bajom van ezen az égegyadta világon: testileg, lelkileg és szellemileg beteg vagyok. Ezenkívül semmi más gondom nincsen.

S csoda történt, sőt csodák sorozata! Olyan eredmények jöttek, melyek túlszárnyalták legmerészebb álmaim, mely eredményeknek köszönhetően néhány hónap alatt sokkal jobban megváltozott az életem, mint korábban a három alkoholmentes év alatt. Az első nagy eredmény az volt, hogy elhagyott a délutáni alváskényszerem. Még bosszankodtam is, hiszen épp munka nélkül voltam, s nem tudtam mihez kezdeni délutánonként, ezért lefeküdtem ebéd után, ám képtelen voltam elaludni.

Kerestem munkát, de nem találtam még egy nyomorult udvartakarító állást sem. Ez nagy szerencsének bizonyult, mert pár hét múlva újra kaptam munkát az ismerős adatrögzítő cégnél. Ebben az új állapotomban gyorsabban tudtam az adatokat a számítógépbe bevinni, s jóval több időt voltam képes munkában tölteni, mint korábban. Decemberben kiderült, tudok dolgozni akár napi nyolc órát is. Átkerültem ugyanis egy irattárba, magas órabérbe, könnyű, nyolcórás munkára, s hamarosan életem legnagyobb fizetését vihettem haza.

S eljött még egy mérföldkő: elkezdtem randevúzni nálam fiatalabb lányokkal. Korábban ez nem ment, mindig minimum 10 évvel idősebb volt a nő, akit felcsíptem, s kivétel nélkül pszichiátriákon és alkoholelvonókon ismerkedtem, amikor benn feküdtem. Az első randi partnerem egy kolléganőm, egy leszbikus lány; s bár tudtam, nála nincsen esélyem párkapcsolatra, jó volt gyakorlásnak. Értem alatta, hogy megbeszélünk egy találkozót, odamegyek, ha késik, várok türelmesen, beülünk valahova kávéra, üdítőre s beszélgetünk. Lelkileg jól összejöttünk abban az időben. Ez volt a nyitány, valamikor október végén elkezdtem egy Kildi nevű szkizofrén lánnyal randevúzni, szintén gyakorlás céljából, annyira nem tetszett, hogy komolyan gondoltam volna. Pont ebben az időben Tildi is kezdett pasizni, nagyon érdekes, hogy nagyjából egyidőben jött össze mindkettőnknek másik partner, de egyikünknek sem alakult jól új kapcsolata. Kildi a harmadik találka után eldöntötte, hogy mi tulajdonképpen együtt járunk, s megfogta a kezem. Ez a Margit-szigeten történt. Nem bántam, bár amennyit megtudtam róla, komoly fejtörést jelentett. Nem tetszett, hogy fanatikus keresztény, akivel elhitették gyülekezetében, hogy betegsége az ő keresztje, amit békességgel kell hordoznia. Hittem a gyógyulásban, ezért még csak tolerálni sem tudtam ezt az álláspontot. Ezenkívül a keresztények riasztóan viszonyulnak a szexhez is – vagyis szerintük házasságon kívül tilos. A még nagyobb baj szüleiben rejlett, apjában és mostohaanyjában, akiknek – véleményem szerint – egyetlen szenvedélye a pénz harácsolása, s a vagyon gyarapítása. Egy alkalommal meghívtak ebédre, apja nem szólt hozzám egy szót sem, mostohaanyja ugyan kifaggatott, ám elkövettem azt a hibát, hogy beszámoltam arról, hogyan és hol élek. Ezután főleg nem csíptek, alighanem valami hozományvadásznak tartottak.

„Csekély” másfél hónap randizás után az ágyban landoltunk Kildivel. Nem volt valami fényes a „közösülés” (Kildi így hívta a szeretkezést), ugyanis erősen szorongtam. Az aktus után kissé elképedtem, amikor Kildi megkérdezte: – Józsi, mikor veszel feleségül? Ez a mondat kezdett véget vetni a kapcsolatnak, egyszerűen ijesztő volt számomra, hogy egy 31 éves nő ennyire nem ismeri a valóságot, a szokásokat. (Amikor feleségül akarok venni valakit – s volt már erre példa – megkérem a kezét saját ötletemből.) Amikor később szex elvonással próbált engem a bűntelen útra terelni a leány, ezt már végképp nem tűrhettem, szakítottam vele.

Ebben az időben, decemberben foglalkoztatott egy nagyobb horderejű kérdés is. Árgus szemmel figyeltem magam, vártam, lesz-e most dili? Eltelt december, majd a január, de a dili nem jött. Talán a nyolcórás munka miatt nem maradt rá energiám – gondoltam akkoriban – mert nem mertem még hinni, hogy valóságos változás történt agyamban.

A 2001-ik év elején a szállómon megnyitották a női és férfi részleg között addig zárt ajtókat, szabad lett az átjárás. Egyszer állt egy kövér lány a mi lépcsőházunkban. Olyan kérdően nézett, hogy megkérdeztem tőle, segíthetek-e? Kiderült, cigi kell neki. Elkezdtem vele barátkozni, majd mikor láttam, hogy kapható, lecsaptam rá, viszonyunk lett. Pocsékul alakult, alig ment vele a szex. Túlságosan eltért az én nőideálomtól, túlságosan neurotikus volt (és cukorbeteg), túlságosan féltem attól, hogy teherbe ejtem, viszont az óvszerrel nem boldogultam. Két hét után szakítottam vele, mert kezdett túlságosan sokba kerülni, szinte el kellett tartani. Minden nap cigit, kávét, ennivalót kért, amire nem futotta jövedelmemből.

Ettől függetlenül értékeltem hódításom, tudtam, hogy sok-sok tapasztalat kell nekem mindenféle nőkkel, hogy valamikor majdan szorongás nélkül legyek képes kapcsolatot teremteni velük. S azt is felismertem, nekem be kell pótolnom, amit húszévesen elmulasztottam. Ezért lassan, fokozatosan megszabadultam a lelkifurdalástól, bűntudattól, no és az Isten büntetésétől való félelemtől, melyek eleinte kísérték szexuális ügyeim. (Az viszont eszembe sem jutott, hogy szex-függőségem élem ki egy másik síkon – ez már jóval későbbi felismerés.)

Március közepén történt a még nagyobb csoda, mely gyökeresen megváltoztatta életem, sokkal jobban, mint a piáról való leszokás, vagy akár a szkizofréniával való szembenézés – az ismeretlen helyektől, helyzetektől való rettegés elhagyott. Korábban nem voltam tudatában, mennyire beszűkült életet élek, akkor vált világossá, mikor eltávozott félelmeim java. Egyedül jártam a mozikat, bevásárlóközpontokat, más és más helyekre mentem kirándulni, s nem értettem, miért nem voltam erre képes korábban. Évek óta vágytam a Tesco-ba és az Auchan-be, de valamit mindig kitaláltam, miért nem érdemes oda menni. S ezekben a márciusi napokban elmentem mindkettőbe vásárolni. Bemerészkedtem a Mammut-ba is; a maradék félelem miatt előbb távolabbról figyeltem, utazhat-e bárki a panorámaliftben s csak miután meggyőződtem róla, mertem beszállni. Végre megvalósult régi álmom, elmentem kirándulni Dobogókőre, s meghódítottam a Rám-szakadékot. Nyáron, a negyedik AA-s születésnapomra rendeltem magamnak tortát egy cukrászdában; ismét nem értettem, korábban miért okozott nekem akkora gondot, hogy kerültem ezt a feladatot, melyre pedig az AA-ban gyakran van lehetőség.

A csodák folytatódtak, az adatrögzítő cégnél végzett munka egyik folyománya, hogy 2001 május végén vásároltam egy nagyon régi, 386-os számítógépet. Kissé szorongtam attól, hogy nem tudom megtanulni kezelni, féltem, hogy hamar elromlik. Egy hét múlva, amikor egyik, irodalmi szerkesztőként dolgozó barátnőm megtudta, hogy van számítógépem, szerzett nekem  munkát, úgynevezett beírást. Egy Nietzsche mű első száz oldalát kellett begépelnem hajlékony lemezre. Gépelni még nem tudtam, ezért kénytelen voltam megtanulni azzal az egyszerű módszerrel, hogy kiírtam az ujjkiosztást egy tankönyvből és elkezdtem vakon írni. Tízből úgy két-három karaktert el is találtam (azóta jelentősen javult az arány).

Hamarosan egyik félelmem beigazolódott. Aznap, mikor befejeztem a kézirat beírását s leadtam a kiadóban, este bekapcsoltam a számítógépet, s kiderült, hogy nem működik. Arra nem is gondoltam, hogy szerelőhöz vigyem, kínos lett volna nekem azzal a régi, ócska géppel, tehát úgy döntöttem, megjavítom én. Nem volt könnyű, de ezáltal elindultam a számítógép-szerelői szakmában, s az elmúlt évek során 40-50 számítógépet összeszereltem új és használt alkatrészekből magamnak, ismerősöknek és barátoknak. Megtanultam bolhapiacon alkudozni alkatrészekre, kiismertem magam a komputerbontók világában, kellett tudni, hol, mi az olcsóbb? Műszaki érzékem a számítógépes szférában teljesedett ki.

Májusban kezdtem aggódni, vajon lesz-e megint őrület a szokásos tavaszi, nyár eleji időben? Volt, azonban sokkal enyhébb formát öltött, meg sem közelítette a pszichózis szintjét. Az történt, hogy akkoriban az egyik kólagyártó cégnek érdekes nyereményakciója volt. A résztvevőknek betűket tartalmazó kupakokat kellett gyűjteni, s akinek kirakódott egy bizonyos szó, értékes tárgyakat nyert. Részt vettem az akcióban, heteken át mániákusan jártam a Városligetet, keresgéltem a kupakokat. Naponta egy-két órát is eltöltöttem ezzel, képtelen voltam kihagyni, tehát kényszeres volt tevékenységem. Azzal racionalizáltam, hogy egyrészt olcsón kielégítem szerencsejáték-szenvedélyem, másrészt sétálok a friss levegőn, ami csak jót tesz nekem. Közben szégyelltem magam, hogy kukázok, kupakokat keresgélvén.

Májusban láttam meg Cilust az AA-ban. Egyből magához vonzotta tekintetem, hamarosan telefonszámot cseréltünk. Ekkor megtudtam, hogy van élettársa. Ettől kezdve kevésbé érdekelt, bár, amikor c betűket találtam a városligeti kupakgyűjtő bevetésen, eszembe jutott, hogy elmegyek gyűlésre, talán ott lesz Cilus.

Ahogyan teltek a nyári hetek, baráti kapcsolat kezdett kialakulni közöttünk. Augusztusban egyszer rám csörgött, s mondta, hogy ivott. Azt akarta, hogy kísérjem el AA-gyűlésre. Megbeszéltük, hogy a Moszkva-téren találkozunk. Vártam rá, s amikor bejött a villamos, szinte leesett róla. Amikor meglátott, a nyakamba borult, s vonítva zokogni kezdett. Nem tudtam igazán sajnálni, mert óriási volt az örömöm, hogy nem kínos, amint a Moszkva téren zokog a nyakamban egy nő. Talán először életemben nem érdekelt, vajon mit gondolnak rólam, illetve rólunk az emberek.

(Azt rögtön megállapítottam, ilyen részegen gyűlésről szó sem lehet, inkább hazakísértem, majd odahívtam az anyját. Anyuka megérkezett, kiderült, fogalma sincs arról, hogy leányának alkoholproblémája van, s gyanakodva faggatott, ki fia-borja vagyok én?)

Közeledett az ősz, már egy éve nem volt pszichotikus tünetem. Elhatároztam, megkísérlem abbahagyni a gyógyszer szedését. Augusztusban kezdtem leállni a szerről, előbb feleztem az egy szem tablettát, amit abban az időben esténként szedtem, majd szeptember elsejétől már negyedeltem. S tudtam eleget aludni, ez volt a legfontosabb. 12-re tűztem ki az első gyógyszermentes napot. E napon kezdődött az őrület, 9 évvel korábban.

A felkészüléshez hozzátartozott, hogy kerestem olyan embereket, akik sikeresen abbahagyták a gyógyszerek szedését. Mindössze hármat találtam. Kikérdeztem őket, hogy mire számítsak? Kevés alvásra, valamint az indulatok fokozódására – mondták. Ez be is jött teljesen, kezdtem kevesebbet aludni és összevesztem majdnem mindegyik, hozzám közel álló ismerősömmel, persze leginkább Tildivel. Kaptam jó tanácsot, hogy egyek sokat, amit nem tartottam be, gyakran kihagytam étkezést, ez is hozzájárult, hogy nem sikerült akkor elérni célom, a gyógyszermentes életet.

Ekkoriban történt egy tragédia családomban. Amikor már két hete nem szedtem a gyógyszert, nagyon keveset aludtam, és másnapos érzések gyötörtek, felhívott anyám. Azt mondta a telefonba: meghalt Húgi nemrég született gyereke, az unokaöcsém, 25 napos korában. Megadta Húgi telefonszámát. Délután öt óra felé járt az idő.

Vártam a hat órát, hogy felhívjam testvérem. Nyolc éve nem láttam Húgit, szüleim sem tudtak róla már évek óta semmit. Nyáron a megyei újságban láttuk egy rossz minőségű fényképen, szerepelt egy cikkben, amikor lakást kaptak családjával az önkormányzattól. Amíg vártam, jutott eszembe, hogy talán jogom van elmenni a temetésre. Eszembe jutott az utolsó temetés, amin voltam 16 éves koromban, Z. temetése, azóta eltelt húsz év.

Aztán telefonáltam, kinyilvánítottam részvétemet, megtudtam, mikor lesz a temetés, s leutaztam K.-ra. Ott volt anyám, apám is, vegyes érzelmeim voltak, gyászt nem éreztem, csak valami fura örömöt, hogy újra együtt a család, látom Húgit, a sógort, s három gyermeküket, unokahúgomat, unokaöcséimet. Úgy éreztem, Dániel nem az életre született, hanem életet adott halott rokoni kapcsolatainkba. Ez volt az ő küldetése.

Még nyár közepén alkalmazott egy vidéki cég pesti irodaházában udvarosnak, napi négy órában. Különös volt viszonylag normális emberek között dolgozni, a kollégák között sem alkoholista, sem pszichiátriai beteg nem volt. Teljes mértékben be tudtam illeszkedni, ami nagy dolog volt számomra. Azt már akkor elmondtam, hogy volt iszákos vagyok, amikor felvettek. (Ezzel indokoltam rokkantnyugdíjas létem.) Három hónap után mertem elmondani, hogy szkizofréniával vagyok leszázalékolva. Semmilyen negatívumát nem tapasztaltam, hogy vállaltam magam, igaz, elég öntudatosan tudtam akkoriban már viselkedni. Példa erre a bérharcom:

Udvartakarítónak lettem felvéve, ám amikor főnökeim rájöttek, ennél többhöz értek, például a karbantartást is képes vagyok elvégezni, megbíztak vele. Én viszont kezdtem sérelmezni, hogy több a munka, és kvalifikáltabb, ám nem több a fizetés. Bérharcba kezdtem, s nemcsak az órabérem emelkedett, hanem négy helyett hatórás lettem, ami jelentősen megemelte a fizetésem.

A gyógyszermentes élet nehézségei ellenére munkámat elláttam, nem kattantam be, ám november végén megmentő akcióba kezdtem Cilus érdekében, s ez a feladat rendkívül kikészített. Cilus szerette volna abbahagyni az ivást, ám képtelen volt rá. Ekkorra már teljesen tönkrement az élete, lakását, munkáját, megélhetését elveszítette, egyedül kellett gondoskodnia 9 éves kisfiáról. Három nehéz feladatot kaptam tőle – előbb egy drága kézi számítógépet kellett visszaszármaztatni a munkahelyére; ez azért okozott nekem gondot, mert féltem, hogy elveszítem vagy ellopják tőlem. Aztán, amikor elköltözött a bérelt budai lakásból az élettársához, az emeletes ágynak kerestem gazdát. Végül, egyetlen maradék vagyontárgyát, egy lízingelt autót kellett eladni. Utóbbi feladat volt a legkeményebb dió, hiszen pár hónappal korábban egy fölöslegessé vált mobiltelefont csak komoly nehézségek árán tudtam eladni, most pedig milliós értékre kellett vevőt találni. Ráadásul Cilus és élettársa úgy tudták, nem is lehet eladni a lízing-konstrukció miatt, tehát nem lehetett túl sok bizalmam a sikerben. Ez idő alatt igyekeztem AA-gyűlésekre hurcolni Cilust, amihez kevés kedve volt.

E feladatok teljesítése közepette valami őrült érzelmi kapcsolat fejlődött ki közöttünk, ami végül annyira stresszelt, hogy kisebb üldözési mániám alakult ki. Azt hittem, hogy a sátán az őrületbe akar engem kergetni, s Cilust, valamint élettársát használja eszközül. Attól ugyan nem ijedtem meg, hogy üldöz a sátán, elvégre keresztény tanulmányaimból tudtam, hogy éppen ez a dolga, üldözni azokat, akik valamilyen lelki úton járnak; inkább kényszeressé váló gondolkodásom, hogy mindig csak ez járt az eszemben, valamint a halálos fáradtság miatt kezdtem újra gyógyszeremet szedni. S megfogadtam, még egy évig szedem, mielőtt megint abbahagyom.

Ekkoriban történt valami más is, ami megadta a választ arra a kérdésemre, miért lettem elmebeteg. Egyik barátnőm, K. javasolta nekem az ACA-t, az „Anonim Felnőtt Gyermekek” 12 Lépéses csoportját. Voltam pár gyűlésen, de annyira szorongtam, hogy nem lettem rendszeres gyűlés-látogató. December közepén, amikor éppen egy óriásit csalódtam Cilusban, s kezdett kitörni rajtam az üldözési téboly, beleolvastam az „Alkoholbetegek felnőtt gyerekei” című könyvbe. Van abban egy leírás, milyen „tünetei” vannak az alkoholista családjában történt felnövekedésnek. Nos, majdnem minden ilyen tünetben magamra ismertem. Kis híján sírógörcsöt kaptam, csak annyit tudtam ismételgetni: „Nem igaz, ez nem igaz...” Óriási gyűlöletet éreztem apám iránt, azon a karácsonyon nem voltam hajlandó meglátogatni szüleim, csak valamikor január végén, amikorra már feldolgoztam a dolgot. (Valójában elfojtottam, mint ez később kiderült.) Ami itt most legfontosabb, amit leszűrtem magamnak: a rendellenesen működő (diszfunkcionális) családban való felnövekedés törvényszerűen kisebb-nagyobb neurózist okoz, ami egy esetleges kudarcos felnőtt életet követően átcsaphat pszichózisban. Ezzel magyarázatot nyert számomra őrületem.

Ezen hónapok alatt munkahelyemen egyre jobban teljesítettem, már gondnoki feladatokat is elláttam, szakembereket kerestem s tárgyaltam velük az elvégzendő javításokat illetően, valamint ellenőriztem a munkájukat. Hálás vagyok ennek a cégnek, ahol három hónap után felfedtem magam, s bár mindenki megtudhatta, hogy volt piás és szkizofrén vagyok, mégsem változtatta meg senki a viselkedését velem kapcsolatban. Főnökeim megbíztak bennem, sőt, egyre komolyabb feladatokat sóztak nyakamba. Ezen feladatok teljesítése közben lettem lélekben egyre erősebb. Hiszen továbbra is képes voltam szorongani egy ismeretlen feladat elvégzése előtt. Sokszor halogattam a számomra ismeretlen feladatot, de amikor mégis elvégeztem, meggyőződtem arról, hogy képes vagyok rá!

2002 májusában szólt orvosom, hogy készül egy videofilm a szkizofréniáról, lehetőségem nyílik abban szerepelni, ráadásul fizetnek érte. Természetesen vállalkoztam erre a feladatra. Kissé szerencsétlenül alakult az ügy, az első felvétel nem sikerült, meg kellett ismételni, aztán a vágás sem volt a legjobb. Leginkább az alkoholizmusom domborodott ki a filmből, melynek pedig témája a szkizofrénia. Hja, akkor megtanultam, elsőre semmi sem sikerül jól. Azóta volt már több tévéfelvételem, egyre magabiztosabban tudok interjút adni, ebben a nem éppen könnyű szkizofrén témában.

Ugyanebben az évben újabb hobbim is lett. Szerettem kirándulni a hegyekbe, főként Budára és a Pilisbe jártam ki, s arról álmodoztam, egyszer majd veszek sátrat, s komolyabb túrába fogok. Ám nehezen mozdulok, bokán kell rúgni, hogy lépjek. S nyáron megtörtént a bokánrúgás, egy AA-s társnőm meghívott Kisorosziba a Duna-partra, ahol páran vadkempingeztek. Kimentem hozzájuk, kinn aludtam a szabad ég alatt, sátorba nem voltam hajlandó feküdni, inkább  pokrócba burkolóztam, s azt képzeltem, Old Shatterhand vagyok. Az élmény kényszerítő erejű vágyat ébresztett, vásároltam hálózsákot, 95 literes hátizsákot, polifoam matracot. Először sátrat nem vettem, hátha nem jön be a túrázás. Egyik ismerősömtől, Blankától kaptam kölcsön egy sátrat, szabadságom a Börzsönyben terveztem tölteni.

Vasárnap reggel indultam, július 20-án. Vonattal elutaztam Kismarosig, onnan kisvasúttal fel Királyrétre. Ott egy keveset bámészkodtam, friss vizet vételeztem, s elindultam a vadonba, nyugati irányba. Nem volt igazán fontos, merre megyek, csak arra ügyeltem, hogy mindig tudjam, hol vagyok, turistatérképpel remekül eltájékozódtam.

Kb. 17 kilós volt hátizsákom, nagyon sok olyan dolgot is cipeltem, mire nem lett szükségem. Nem rendelkeztem semmiféle tapasztalattal, tehetséges kezdő voltam.

Bevallom, alig láttam valamit Börzsönyből, mert csak mentem és mentem, majd kicsit pihentem, aztán megint mentem. Délután öt óra felé érkeztem Szent Orbán fogadóhoz. Ott kávét, ásványvizet ittam, a mosdóban ivóvizet töltöttem palackjaimba, s indultam tovább. A nagybörzsönyi kisvasút síneit követve jutottam el Kisírtáspuszta nevű helyre. Turistaház, tábor, kút volt, ismét frissítettem vízkészletem, majd táborhelyet kerestem. Az emberekhez közel nem mertem felütni sátram, végül valamelyik hegy oldalában találtam majdnem vízszintes területet, ahol tábort vertem.

 Az első éjszakán, egyedül a vadonban, szinte semmit sem aludtam, hullámokban tört rám a félelem. Vártam a banditákat, mint valami kisgyerek. Hallgattam az erdő neszeit, időnként teljesen úgy tűnt, mintha valaki lépkedne sátram felé. Amikor kimentem vizelni, gyakran a hátam mögé néztem. Megtapasztaltam, a félelem mennyire eltorzítja az észlelés tisztaságát.

A gyógyszerem nem mertem bevenni, pont azért, ha jönnek rossz emberek, ne legyek kába. Szerencsére olyan mobiltelefonom volt, mely tartalmazott játékokat, azokkal ütöttem el az időt. Más hasznát a telefonnak nem láttam, mert nem volt azon a helyen semmi térerő, nem tudtam fel hívni valaki barátot.

Amint kivilágosodott, máris szedelőzködtem, indultam a legközelebbi faluba. Talán ötven méterre tőlem szaladt le egy kutya a hegyoldalon. Nagyon fura volt mozgása, később jöttem rá, hogy nem is kutya, hanem vaddisznó.

Újra a kisvasút sínei mentén bandukoltam Nagybörzsöny felé. Valamikor kora délelőtt értem be a faluba. Kevesebb, mint egy nap alatt átvágtattam a Börzsönyön, 17 kilós súllyal a hátamon.

Vásároltam a közértben kenyeret, kólát, zöldséget. Aztán szétnéztem a faluban, találtam egy parkot, padokkal. Leültem, kólát iszogattam, cigiztem, majd, konstatálva, hogy itt már van térerő mobiltelefonom számára, felhívtam anyám. Eldicsekedtem neki, hol, merre vagyok.

Pihenő után elindultam egy másik úton vissza a hegyekbe. Azonban a fáradtság kezdte éreztetni hatását. Talán három kilométert haladtam, de már pihenőt kellett tartanom. Még mentem valamennyit, aztán letáboroztam, ebédeltem, s aludtam. Nem mertem a szabad, fényes ég alatt aludni, felvertem sátram, s keveset szundikáltam. Amikor felébredtem, fáradtabb voltam, mint korábban. A cipekedéstől teljesen kimerültem, iszonyatosan fájt a hátam. Elegem lett a „vadonból”, a hegyekből. Elhatároztam máshova megyek, esetleg haza.

Visszamentem Nagybörzsönybe, ahol kocsmáztam (kávé, üdítő), amíg megjött a busz. Ez idő alatt rájöttem, hova kell most mennem. Hétfő volt, július 21-e. Öt évvel ezelőtt, ezen a napon ittam meg az utolsó pohár bort.

Eszembe jutott, hogy meg akartam valamit ünnepelni a magam, kicsit őrült módján. Talán egy hónappal korábban rokonlátogatás kapcsán át kellett szállnom Gyékényes pályaudvarán. Katona és vasutas koromban rengeteg alkalommal szálltam át ezen az állomáson. Egy hónappal azelőtt mégis a következő gondolat motoszkált bennem: sohasem jártam itt. Ültem az ismerős presszóban, ittam kávémat, szívtam cigimet, mégis, az volt érzésem, még nem jártam itt. Hamar rájöttem az érzés okára: aki járt itt, régi énem, ami haldoklóban van, az új énemnek ismeretlen ez a hely. S akkor határoztam, eltemetem régi énem, az óembert, a halottat. Valami olyasmit terveztem, hogy lerajzolok egy emberfigurát egy papírra, s azt elhamvasztom.

S ekkor Nagybörzsönyben eldöntöttem, végrehajtom tervem. Busszal Szobra, onnan vonattal Kismarosra utaztam. Komppal átkeltem Kisorosziba. Az általam már ismert partszakaszon levertem sátram. Hétköznap lévén csak egy-két sátrat láttam azon a részen, tőlem mintegy száz méterre. Ez az én tervemnek pont megfelelt.

Amikor besötétedett, tűzet raktam. Egy héttel korábban óriási vihar volt, rengeteg fát kidöntött, ágakat tördelt le a szél, volt tehát tüzelő bőven. Amikor rendesen égett a tűz, kezdődött a szertartás. Levágtam egy hajtincsemet, s a tűzbe dobtam. Levetkőztem meztelenre, s ugráltam át a tűzön. Aztán a vízre bíztam magam, alámerítkeztem. Utána ültem a tűz mellett, s nagyon mély gondolatok foglalkoztattak.

10 óra körül hírtelen szélvihar tört ki. Szerencsére találtam egy alumínium lábost, azzal eloltottam a tűzet. Baromi boldog voltam, Tűz, Víz, Levegő, Föld, minden összejött, minden őselem. Nyugovóra tértem a sátorban, ám hamar nyugtalankodni kezdtem. Eszembe jutott, hogy az egy héttel korábbi viharban emberek sérültek meg. Kimentem, aggódva szemléltem a sátram fölötti fát, erősen hajladozott.

A szomszéd sátornál mozgást tapasztaltam, zseblámpámat villogtatva feléjük indultam. Fiatal kenusok voltak, ők is aggódtak. Egy órát töltöttem velük, beszélgettünk. Milyen közel hozza az embereket egymáshoz egy esetleges katasztrófa kilátása! Aztán, bár a szél nem csitult, hazamentem, bevettem egy szem Leponex-et, s aludtam reggelig.

Másnap reggel bementem a faluba, kiegészíteni készletemet, aztán mivel a szél nem lankadt, s fürödni nem volt barátságos, eldöntöttem, hazautazok. Hiányzott az otthonom, a szállón kis szobám 5 négyzetmétere, valamint kezdett nyomasztani az egyedüllét.

Ősz elejéig gyakran túráztam. Képes voltam éjszakai gyalogtúrát tenni, a csillagok útmutatása szerint tájékozódva. Ezek mind bátorság-próbák voltak. Egyedül mentem, kivéve egy alkalmat: egyszer elvittem magammal Tildit. Ez egyike legszebb emlékeimnek, ami Tildivel közös életemből származik.

Zebegényig vonattal utaztunk. Az első cukrászdában fagylaltoztunk, aztán bevetettük magunkat az erdőbe. Sétáltunk, egészen egy víztárolóig. S ott tapasztaltam valamit, ami talán abban az évben a legszebb tapasztalatom. Uzsonnáztunk, aztán Tildi szunyókálni próbált. Én pedig elmentem a tó mellett kalandozni. Valami boldogságféle fogott el, elkezdtem szökdécselni, szaladni a víz mellett, mint egy gyerek. Sokat futottam, s nem fulladtam ki. Valamit ekkor megsejtettem azokból az érzésekből, melyek várnak rám, ha továbbra is következetesen járom a gyógyulás útját.

 Nyáron már alig vártam, hogy ősz legyen, hogy újra abbahagyhassam a gyógyszer szedését. Aztán számomra is váratlanul, egy augusztusi napon úgy döntöttem, most jött el az ideje. Aggódtam, mert az ilyen hírtelen ötletek eddig rosszat jelentettek. 17-e volt, s azt határoztam, hogy alszok egyet az ötletre, s ha még másnap is így gondolom, akkor abbahagyom. Ekkoriban egyébként a rendes mennyiség tizenketted részét szedtem a Leponex-ből.

Aludtam rá, s nem gondoltam meg magam. Vasárnap volt, akkor este már nem vettem be gyógyszert. Augusztus 18-at mutatott a naptár, s mint két nappal később megtudtam, pont anyám születésnapja. Tökéletes – gondoltam – hiszen alkoholmentes szülinapom anyám névnapjára esik.

Szeptembertől kapcsolatba kerültem egy AA-s társnővel, aki belém szerelmesedett. Bár komoly averzióim voltak a kapcsolat ellen, képtelen voltam ellenállni neki. Valójában nagyon hízelgő volt számomra, hogy oda van értem egy nő, aki egy sokkal jobb színvonalat képvisel, mint legtöbb korábbi szeretőm; okos, külseje kellemes, s egyidős velem. Főleg az volt nekem teljesen új, hogy nem féltem attól, hogy elveszítem, ha rosszat szólok, vagy teszek. Ezért ő az első olyan nő életemben, akihez teljesen őszinte tudtam lenni, akinek bármit elmondhattam magamról. Elmondhattam legtitkosabb vágyaim, ezek főként a szexszel kapcsolatosak. A vele való kapcsolat után voltam képes felvállalni a 12 Lépéses közösségek előtt, hogy homoszexuális vágyakkal rendelkezem, s vívódom, hogy kiéljem-e vagy sem? Ezért nagyon hálás vagyok neki, mert ismét bebizonyosodott számomra, hogy érdemes vállalni önmagam, a saját belső valóságom, azon nincsen semmi szégyellni való, főként mert alig vagyok érte felelős.

Ebben az időben mondtam fel munkahelyemen. Büdös lett az utcaseprés az irodaház előtt. Többet érdemlek – gondoltam. Az igazsághoz tartozik, hogy amikor már gondnokként is funkcionáltam, kértem újabb bérrendezést. Azt mondta főnököm, legyek türelmes. Három hónapot vártam türelemmel, majd legépeltem felmondásom, s elfaxoltam a központba. Nos, rögtön emelték volna a bérem, úgy hatvan százalékkal, bizony, tusakodtam, de aztán azt mondtam, nem akkor kell kapcsolni, amikor már késő. Nem léptem ki rögtön, letöltöttem majdnem egy hónap felmondási időt; ez is új volt életemben, hiszen korábban én mindenhonnan kiléptem vagy kirúgtak. Ez volt életem legjobb munkahelye, senkivel sem volt a 15 hónap alatt semmi konfliktusom, én osztottam be magamnak a feladatokat, nagyfokú szabadságot élveztem, mégis, el kellett jönnöm, mert nem éreztem, hogy anyagilag megbecsülnének. Én megcsinálom a szar munkát is, ha jól megfizetik. Ám szar meló kevés pénzért, ez már nem megy, legalábbis túl sokáig.

2002 szeptember végén váltam meg a Fertő utcai munkahelyemtől. Igyekeztem mihamarabb állást szerezni. A Szigony Alapítvány alkalmazott volna a Harmónia Klubban gondnokként, ám státusz nem volt. A Munkaügyi Központ által lett volna lehetséges, hogy ott dolgozzak. Elindítottam az ügyet, regisztráltattam magam, elmentem orvosi vizsgálatra, megtettem mindent, amit nekem kellett ez ügyben. Valamikor karácsony előtt derült ki számomra, hogy amennyiben ebben a konstrukcióban foglalkoztatnak, le kell mondanom a rokkantnyugdíjról. Kiderült, hogy a jövedelemnövekedésem a nyolcórás munkámért lett volna harmincezer forint. Erre nem vállalkoztam, ezt nagyon rossz üzletnek tartottam.

Családom tagjaival, rokonaimmal jól alakult a kapcsolat. Aztán eljött 2003 tele. Az egyik kereskedelmi televízió szombat esti műsora ismeretterjesztő filmet készített a szkizofréniáról. Többek között engem is felkértek, hogy szerepeljek, mint a Közösségi Pszichiátriai Ellátás módszerének sikeres esete. Itt azt is megemlítettem a hitelesség kedvéért, hogy több alkalommal meztelenkedtem őrült állapotban. Ezzel kivívtam anyám rosszallását. E szereplésem árnyékot vetett családi kapcsolataimra, ám komolyabb vihart az kavart, amikor először beszéltem arról, hogy egy, a pszichiátriai kezelteket sújtó stigmák elleni program keretében megírom élettörténetem, és névvel vállalom. Tulajdonképpen se anyám, se Húgit nem érdekelték szempontjaim, vagy a többi szkizofrén érdeke, egyes-egyedül jó hírüket féltették mindketten. Mindketten a másikkal üzenték, hogy kitagadnak, illetve nem tehetem be hozzájuk többé a lábam. Akkor nagyon bedühödtem. Újra meg kellett tapasztalnom, amit már oly sokszor, hogy akkor és csak akkor vagyok elfogadható, amikor nincsen velem semmi baj. S ha bármi problémát okozok, vagy csak felmerül a láthatáron, máris cserbenhagynak. S láttam, nem vagyok fontos, egyáltalán nem, a család jó híre, a látszat mindennél fontosabb. Nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy nem lehetek tekintettel családom tagjaira. Nem adhatom ki név nélkül vagy álnéven történetem, amikor az egyik célom annak tudatosítása a társadalomban, hogy jogában áll bárkinek pszichiátriai betegnek lenni (pontosan úgy, ahogyan jogában áll bárkinek rákbetegnek, tüdőbetegnek, szívbetegnek lenni). S nagyon fontos tudatosítani mindenkiben, hogy a pszichiátriai beteget e jogának gyakorlása miatt nem érheti hátrányos megkülönböztetés, se hivatalokban, se máshol, de még a saját családjában sem.

Mára világossá vált számomra,  milyen csekély mértékben vagyok felelős, amilyen emberré váltam. Lényegében a következő történt: a rendellenesen működő családban töltött idő következménye a neurózis, ami szorongásból, bizonytalanságérzetből, bizalmatlanságból, kisebbrendűségi érzésből s ennek ellensúlyozására felsőbbrendűségi érzésből, ezenkívül Ödipusz-komplexusból, nemi identitászavarból, gátlásokból állt. Az öngyógyításom eszközei már kisgyermekkortól magányos szex, fantáziálás, később az alkohol, cigaretta. Az alkohol olyan megoldásnak bizonyult, mely már fogyasztásának kezdetén kudarcos életre vezetett. Eljött az idő, amikorra minden önbecsülésem elveszítettem saját szememben, s akkor kitört a pszichózis. Ez a láncolat, amiről én nem sokat tehetek, melyben az én felelősségem elenyésző.

Emberi és isteni segítség kellett, hogy felismerjem, gyógyulásomért enyém a felelősség. Fontos tudnom honnan származnak bajaim gyökerei, ám ugyanolyan fontos megértenem, hogy akik okozták bajaim, nem akarják, de ha akarnák, sem tudnák megoldani őket. Teljes mértékben tőlem függ, mit kezdek az életemmel, akarok-e gyógyulni, akarok-e dolgozni egy teljesértékű, sikeres életért? Senki nem tud meggyógyítani, ha nem vagyok képes együttműködni, ha nincsen bennem hajlandóság elismerni – gyógyulásomért felelős vagyok. Én vagyok felelős gyógyulásomért, nem pedig apám, nem anyám, nem az orvosom, nem a társadalom, még csak nem is Isten. S azon eszközöket kell felhasználnom, melyek a rendelkezésemre állnak: az orvostudomány, a vallás eredményeit, más betegek tapasztalatait, a család támogatását, emberektől kapott segítséget, párkapcsolatot, barátokat, munkát, hobbit, sportot, mozit, táncot, zenét – e világ szerencsére végtelenül gazdag olyan eszközökben, melyek közül néhány biztosan segít. Meg kell találnom, ami segít, és használni gyógyulásom érdekében. Ez a feladatom, ezt nem teszi, nem is teheti meg helyettem senki.

A 2003-as év nagyon sok szempontból mérföldkőnek is tekinthető életemben. Sokat vártam tőle, nem is csalódtam. Azonban, ahogyan az életben lenni szokott, nemcsak jó dolgok történtek ebben az évben.

Mint említettem, a tévészereplésem és könyvírási szándékom némi árnyékot vetett családi kapcsolataimra. Azonban ez csak előképe volt egy sokkal nagyobb konfliktusnak, mely kialakult apám miatt. Akkoriban nem volt munkám, ezért segítségért folyamodtam anyámhoz, kértem, amikor nagyon megszorulok, segítsen bármilyen összeggel. Anyám nem is zárkózott el ettől, azonban apám, mikor tudomást szerzett a kérésemről, nagyon felháborodott s „beintett” egy nagyot.

Ezután fagyos lett a légkör. Bár anyám hívott húsvétra, kitértem a meghívás elöl. Húsvét utáni első nap reggelén korán ébredtem. Különös ötlet jutott eszembe, még soha nem láttam Budapesten a napfelkeltét, talán most ideje lenne. Öt órakor útnak indultam a Gellért-hegyre, felmásztam majdnem a csúcsig, s egy sziklán ülőhelyet kerestem. A horizont ködös volt, majdnem hat órakor pillantottam meg a napot. Addig eltelt félóra, nagyon tisztán láttam a Fővám-téren a trolibuszokat. Ám amint felkelt a nap, sokkal jobban láttam. Ebből a tapasztalatból azt a következtetést vontam le, hogy látásom lehet jó, amikor szépen, tisztán látok mindent, s azt is gondolom, ennél jobb látás már nincsen. De elég, hogy felkeljen a nap, s rádöbbenek, látásom korántsem volt annyira tiszta, létezik sokkal tisztább látás. Reménykedni kezdtem, hogy a saját életemben is felkel majd a nap, melynek fényében tisztábban látom önmagam és a valóságot.

Aznapra vendéget vártam, ezért hazafelé utazva beugrottam a Lehel-piacra vásárolni. Háromnegyed hét volt ekkor. A lépcsőn felfelé menet kétszer is megbotlottam. Ez annyira szokatlan volt, hogy nemcsak megjegyeztem, hanem kezdtem gyanakodni, hogy valami jel, valami figyelmeztetés, talán valamelyik tervem helytelen a mai napot illetően. M.-el, egy külföldön élő nőismerősömmel volt találkozóm. Biztos, hogy voltak vele kapcsolatban a köztünk lévő nexusból abszolút nem következő vágyak, de ebben semmi szokatlan, vágyaim nekem majdnem minden kicsit is csinos nővel vannak. Még idetartozik, hogy római nőismerősöm keresztneve megegyezik anyáméval.

Otthon voltam már, amikor nyolc órakor megcsörrent telefonom. Anyám hívott. Röviden annyit mondott: – Meghalt apád, ha ugyan érdekel! Aztán letette a telefont. Rögtön visszahívtam, de foglaltat jelzett a készülék. (Ekkor már húgommal beszélt.)

Első érzésem a bosszúság volt, „miért pont most?” érzés. Nyugdíj-felülvizsgálat volt esedékes pár nappal később, amihez különféle vizsgálati eredményeket szükséges produkálni. S nekem most temetésre kell mennem.

Amikor végre tudtam beszélni anyámmal, legfontosabb volt számomra, hogy megtudjam, hány órakor lehelte ki lelkét az Öreg. Fél hét körül. Rögtön beugrott a Lehel-piaci lépcsőn való botladozásom. Stimmel, gondoltam, feljött az öreg szelleme, gáncsolással adott jelt.

Amikor találkoztam M.-el, rögtön megosztottam vele apám halála miatti érzéseim. Elmentünk mindketten AA-gyűlésre, ott is erről beszéltem. Mivel fogalmam sem volt, hogy egyik szülő halála milyen reakciót válthat ki belőlem a későbbiekben, este felmentem Cilushoz, neki is beszámoltam. Semmilyen különösebb érzelmet nem váltott ki sem akkor, sem később belőlem apám halála. A neheztelés viszont maradt, az azóta eltelt időben lassan, nagyon lassan enyhült.

Amikor elutaztam a temetésre, az állomásról a fehérbe borult Szabadság utcán sétáltam a szülői házhoz. Virágoztak a cseresznye és meggyfák. Arra gondoltam, mégsem olyan rossz időpont ez meghalni.

A temetésről nincs mit mondanom. Semmit sem éreztem, inkább gondoskodtam anyámról és nagymamáról, széket vittem nekik, támogattam őket, ha kellett. Húgi viszont őszintén gyászolt, végigsírta a napot.

Május végén elkezdtem írni életem történetét. Közben kaptam egy határozatot a szálló vezetőségétől. Lévén ez átmeneti szálló, az időmet lelaktam, el kell mennem. Lehetőségem nyílt a József Attila lakótelepen, Tildihez közel kibérelni egy garzonlakást. Életemben először laktam egyedül albérletben, ez nekem új kihívást jelentett.

A Harmónia Klubtól kaptam egy négyórás állást, afféle mindenes lettem. Az Ébredések Alapítvány adott pénzt az írásra.  Bejött pár maszek meló is. Úgy tűnt, sínen van életem. Az volt tervem, beszerzek egy élettársat, egy nőt, aki hozzám költözne. Sajna, rossz helyen keresgéltem, csak pszichiátriai kezeltekkel tudtam összejönni, akikkel még barátkozni sem volt könnyű.

Június-júliusban készültem a Sziget-fesztiválra. Az Ébredések Alapítvány a Civil-sziget részen kapott egy helyet, ahol megvalósíthatotta antistigma programoját. Számítottak rám, én reprezentáltam a szkizofrén beteget.

Nagy izgalommal készültem. Elvállaltam, hogy minden második nap ott leszek. Úgy gondoltam, annyit talán kibírok. Előtte évben kaptam egyik barátomtól napijegyet, már délelőtt kimentem, ám délutánra zúgott az agyam a ricsajtól, s bizony, hat órakor otthon voltam. Nem bírtam az effajta gyűrődést akkoriban.

Most nagyon bírtam. Már a nulladik napon kezdtünk, berendeztük és feldíszítettük a sátrunkat. Megismerkedtem leendő társaimmal. Nagyon tetszettek nekem, főiskolások, egyetemisták alkották a csapatot, nyolcvan százalékban leányok.

Este hazajöttem a HÉV-vel. Nagyon meghatódtam, amikor láttam, hogy a szerelvény már több száz méterrel a megálló előtt teljesen lelassít és gyalogostempóban gurul be a peronig. Vigyáznak ránk – ezt járt a fejemben.

Várakozásomon felül tudtam teljesíteni. Mindennap kinn voltam, többnyire reggelig, akkor hazamentem, fürödtem, aludtam három-négy órát. Aztán délután mentem vissza.

Barátságos sátrunk volt. Rongyszőnyeget terítettünk a földre, látogatóinkat kértük, cipőjüket rúgják le, s üljenek be hozzánk. Rávettük őket, hogy töltsék ki ismeretfelmérő tesztünket. A téma depresszió, szkizofrénia volt. Válaszoltunk az esetleges kérdésekre. Menta teát és Elme-almát (zöldalma) osztogattunk.

Valamelyik éjjel elhatároztam, letesztelem gyógyulásom. Megittam két Red Bull-t, ami jelentősen javítani szokott hangulatomon, aztán felkerestem a Party Pörgés Arénát. Pszichedelikus jellegű vibráló fények, monoton, pörgős zene, talán húsz percet kibírtam, annyi elég is volt. Nem kattantam be egy cseppet sem.

Egy alkalommal tapasztaltam gyanúsat, amikor szintén Red Bull fogyasztása után beültem a Zen-caféba. Hip-hop zenét játszottak, s egy idő után úgy láttam, túlságosan nagy itt a jókedv. Sokan táncoltak a padokon, még a kiszolgálók is táncolva adták ki a söröket, üdítőket. Túlságosan harsányak voltak a színek, kontrasztosabb lett a világ. Szóval, kicsit megváltozott látásom, amit elsősorban a zen fogalomnak tulajdonítok, illetve annak, amit a zen fogalma sugall nekem. Persze összejött itt három dolog, zen, energiaital, ütemes zene.

S itt teszek pontot történetem végére. Most 2007 van, az elmúlt négy évben bármi történt, az alátámasztotta az általam közölteket. Ma is dolgozom magamon, elfogadtam, hogy az önismeret, a gyógyulás egész életen át tartó folyamat. „Jó pap holtig tanul” tartja a népi bölcsesség. A jó beteg is. Aki talán már nem is beteg. Csak jó ember. Vagy „csak” ember. Nem emlékszem, ki mondta a következőt: „Embernek lenni nehéz, másnak lenni nem érdemes!”

 

Összegzés

 

„A felügyelő leült, elővette pipáját, lassan, gondosan megtömte, gyufával meggyújtotta, pöfékelt néhányat, aztán végighordozva nyájas tekintetét az egybegyűlteken, megszólalt…” Egy klasszikus krimiben hasonlóképpen kezdődik az utolsó fejezet, amelyben megtudjuk, ki a gyilkos, hogyan követte el tettét és miért? Már említettem, 14 éves korom óta kedvelem a krimiket, talán ennek is köszönhető, hogy észrevettem: az utóbbi években az életem egy nyomozáshoz vált hasonlatossá. A kilencvenes évek elején azon tanakodtam, hol rontottam el az életem. Később kutattam az okát alkoholizmusomnak, aztán találgattam, mit jelentenek azok az élmények, melyek ismerőseimnek nincsenek. Amikor átmenetileg elfogadtam a szkizofrénia tényét, annak kiváltó okát kerestem. Nem a kíváncsiság kedvéért, úgy gondoltam, ha megtudom a megbetegedésem okát, kezemben lesz a megoldás. Eleinte a tettes, később az áldozat nézőpontjából szemlélve egész életem, folytattam le a nyomozást, kerestem tüneteim okát. Azonban, mivel a tényeket beteg agyam kénye-kedve szerint forgatta, csűrte-csavarta, nem is volt rá esélyem, hogy helyes eredményre jussak. Előbb jelentős mértékben kellett gyógyulni, csak azután kezdtem érteni, mi történt velem?

Íme a láncolat, mely a pszichózishoz vezetett: Rendellenesen működő (diszfunkcionális) családban nőttem fel, ahol a családfő rendszeresen alkoholt ivott. Józanon meghunyászkodó, gyáva kisember, részegen kötekedő, agresszív alak volt apám. Rettegtem tőle és lenéztem őt, titokban gyűlöltem. Anyámmal nem alakulhatott ki bensőséges, meghitt kapcsolatom, őt a szorongás és aggódás emésztette. Nem maradt energiája érzelmi támogatást nyújtani gyermekeinek. A fizikai intimitás szinte teljesen hiányzott nevelésemből. Ebben a légkörben nem alakult ki bennem testvéri szeretet vagy összetartozás érzése. Egyáltalán, már 8-10 éves koromban elvágytam hazulról. Maradnom kellett, így megtapasztalhattam, milyen korlátlan hatalma van egy szülőnek gyermeke fölött, ráadásul e hatalommal a büntetés fenyegető és visszatartó veszélye nélkül visszaélhet. Érzelmileg megrekedtem egy hatéves gyermek szintjén. Mágikus gondolkodásom megmaradt, esélyem sem volt, hogy kinőjek belőle.

Tinédzser koromban nagyon más voltam, mint a többi fiú. Grandiózus vágyak a legcsekélyebb szorgalom vagy kitartás nélkül. Húszéves koromban az ösztöndíj a szovjet katonai főiskolára komoly esélyt nyújtott a kiemelkedésre a falusi szubkultúrából, ám egyik apai örökségem, hajlam az alkoholizmusra nagyon hamar derékba törte katonai pályafutásom.

23 évesen lemondtam családalapítási vágyamról, ezután a munka, az alkohol, a könyvek és a legtöbb hétvégén utazás V.-re alkotta életem mozaikját. Azonban alkoholizmusom súlyosbodott, veszélybe került egzisztenciám. E kényszerítő körülmény miatt vállaltam alkohol-elvonókúrát. Kudarcot vallottam ebben is, amit büszke ego-m képtelen volt feldolgozni. Amikor maradék önbecsülésem is elhagyott, akkor kezdődtek azok az élményeim, melyeket a pszichiátria szakemberei pszichózisnak, elmebajnak neveznek.

Csak ma látom ilyen tisztán betegségkarrierem, éveken át sötétben tapogatóztam. Például pszichotikus epizódjaim hittem „tudatváltozásnak”, afféle megvilágosodásnak. Azt hittem, kezd kibontakozni parapszichológiai tehetségem. Később azt gondoltam, küldetésem a világ megjavítása, amihez ilyen érdekes módon fejlődnek ki eszközeim, készségeim. Ebben az időben még nem is tartottam betegségnek agybajom. Amikor már félig-meddig sejtettem, hogy van itt az emeleten valami zavar, akkor hol démoni megszállottságot hittem betegségem kiváltó okának, hol azt hittem, hogy egy „nyugtalan holt” szállt meg. Gyakran hittem azt is, hogy egyszerűen szétittam az agyam.

Némelyik elgondolásom igaznak bizonyult. Például, ha megismerem a szkizofrén betegségem kiváltó okát, tudni fogom a megoldást is. Azonban néhány évvel ezelőtt még semmire sem mentem ezzel az igazsággal. Igazából komolyan soha nem mertem belegondolni. Könnyebb volt tagadni a betegséget, fittyet hányva a valóságra. A tagadást nagymértékben megkönnyítette egy sajátos, a szkizofrénia természetéből fakadó tény: az a szervem betegedett meg, amely leginkább szükséges bármely betegség felismeréséhez, felfogásához, megértéséhez és elfogadásához. A szem nem láthatja meg önmagát! A beteg agyam, a hibásan működő elmém, tudatom leginkább azon területeken károsodott, melyek szükségesek lettek volna a betegség természetének felismeréséhez. Esélyem sem nyílt rátalálni az igazságra önmagamról.

Szerencsére megtanultam: ha gödörbe esek, ne foglalkoztasson, hogy kerültem oda, hanem azon legyek, hogy mielőbb kikerüljek.

Így hát előbb a megoldást kellett megtalálnom, s azt kitartóan, rendületlenül alkalmaznom, s bizonyos mértékű gyógyulás után jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen agybeteg vagyok. Ezután is kellett még pár év javulás, gyógyulás, tisztulás, mire felfogtam, milyen okok vezettek agybetegségem kialakulásához. Ebből a nézőpontból tekintve, nagy szerencsém, hogy alkoholbeteg is vagyok. Ez talán különösen hangzik, de mindjárt érthetővé teszem.

A megoldás az Anonim Alkoholisták által 70 éve kidolgozott 12 Lépéses spirituális (lelki) program. Annak idején ezt a programot kizárólag az alkoholproblémám miatt kezdtem el alkalmazni életemben. Egyáltalán nem meglepő módon kiderült, hogy a program hatásos az agybaj más formáira, adott esetben a szkizofréniára is.

Szerencsés vagyok azért is, mert rátaláltam minden olyan eszközre, ami kiegészítette a 12 Lépéses programot. Ilyen például a Harmónia Klub, illetve elődje, ahol hazánkban úttörő módon igyekeznek segíteni a pszichiátriai betegeket.

Kellett még egy harmadik tényező is, ami lehetővé tette a gyógyulásom. Hiszen ma számomra nem az kérdés, miért, mitől lettem beteg? Nekem és esetleg másoknak, sokkal fontosabb azt megválaszolni, mely tényezők tették lehetővé gyógyulásom? Reprodukálható, utánozható-e a módszer gyógyulásra, használhatják mások is saját felépülésük érdekében? Vagy csak egyedi, elszigetelt jelenségről van szó, melynek társadalmi haszna elenyésző? Netán különleges képességekre, zsenialitásra van szükség?

Fordított sorrendben válaszolok e kérdésekre. Intelligencia-hányadosom magasabb az átlagnál, de meg sem közelíti a zseniét. A műszaki érzékem valóban kiemelkedő, ám erősen kétlem, hogy szerepe volt gyógyulásomban, tekintve, hogy amíg nagyon beteg voltam, e csodálatos érzékem nem is működött.

Felépülésem nem egyedi, elszigetelt jelenség. Nagyon sok szkizofrén felépül, valószínűleg sokkal több, mint gondolnánk. Nem sokat tudunk róluk, hiszen kiesnek a pszichiátria látóköréből, mihelyt nincsen kezelésre szükségük.

S hogy a módszer reprodukálható, semmi kétség. Bár nem volt előttem követhető példa, mégis tudtam róla, hogy egy magyar származású, Amerikában élő társam hasonlóképpen beteg mint én, s néhány, a 12 Lépéses programban eltöltött év után kezdte érezni annak jótékony hatását a pszichózisos elmebajára. Rajta kívül egyik barátom felépülőben lévő szkizofrén (alkoholizmus nélkül), tőle tanultam, hogyan lehet a legminimálisabb gyógyszermennyiséggel nagyjából észnél maradni. Ezenkívül némely, pszichiáterek által írt könyvben is olvastam arról, hogy pszichózisos beteg felépült a megfelelő támogatással.

Nos, a 12 Lépéses program bárki számára hozzáférhető. Bárki alakíthat önsegítő, önismereti csoportot, önképző kört, kiránduló társaságot. Bárki hozzáférhet megfelelő könyvekhez, melyek segítik önismereti útján. A gyógyulást voltaképpen az önismeret és az önmagunk iránt tanúsított egészséges elégedetlenség eredményezi. Egészséges elégedetlenségnek azt nevezem, amelyik fejlődésre, változásra ösztönöz, tudomásul véve a valóságot, mely szerint az igazi, maradandó változás meglehetősen lassú folyamat, a gyógyulás hosszú évekig, valójában életünk végéig tart.

E kitérő után folytatom azzal, amit ugyancsak megtanultam: a közösség, a felépülés programja nem azoknak való, akiknek szükségük van rá, hanem azoknak, akik akarják. Ez döntő kérdés. Akarni kell a gyógyulást, sőt, tenni érte. Itt bukik meg sok-sok szkizofrén. Hiszen talán szeretnének meggyógyulni. Ám tenni érte…

Személy szerint ismerek körülbelül száz szkizofrént. Talán tíz ember van köztük, akire mondhatni, hogy felépült, képes tartalmas életet élni. Az átlag szkizofrén nem is tartja magát betegnek. Akiben pedig van betegségtudat, nem hisz a gyógyulásban. Miért is hinne, senki nem bátorítja. Jómagam azt tartottam a legnagyobb problémának, hogy nem volt előttem számomra hiteles példakép, nem találtam egy olyan embert sem, aki szemem láttára, tudatos erőfeszítéssel gyógyult meg szkizofréniából, illetve nem találtam egy olyant sem, aki szavakba tudta önteni, hogyan csinálta.

Van még egy harmadik társaság, ahova az utóbbi időben járok. ACA-nak nevezik, az „Alkoholbetegek és egyéb rendellenesen működő családok felnőtt gyermekei” 12 Lépéses programon alapuló csoportja. Ide olyan emberek jönnek, akik felismerték, hogy jelenlegi gondjaikat a rendellenesen működő családban eltöltött idő következményei okozzák. Érzelmi zavarok, szorongás, indulat-kezelési gondok, gátlásosság, kapcsolati problémák, különféle komplexusok, depresszió és más lelki zavarok miatt jönnek, olykor egészen fiatal emberek, de akár ötven év fölöttiek is. Ők nem drogoznak, többnyire alkoholt sem isznak, problémáik a maguk nemében súlyosak, de eltörpülnek egy alkoholista ivásproblémájához, pláne egy szkizofrén gondjaihoz képest. Mégis eljönnek, mert úgy gondolják, eleget szenvedtek. Aztán kisebb része megmarad és – megtapasztalván a csoport és a 12 Lépéses program áldásos hatását – rendszeresen jár az összejövetelekre éveken át, míg mások egy-két alkalom után elmaradnak. Az első csoport tagjai nemcsak éveken át járnak, még azután is, hogy eredeti problémájuk, ami behozta őket a társaságba, megoldódott, de még szolgálatot is vállalnak; már nemcsak saját magukat, a közösséget is építik. (Itt muszáj elmondanom, hogy ez miért nem evidens. A 12 Lépéses programon alapuló csoportok semmiféle formában nem kontrollálják s nem kötik magukhoz tagjaikat. Anonimok lévén sokszor egy keresztnéven kívül nem is tudnak mást azokról, akik látogatják összejöveteleiket. A csoport tagjai nem mennek senki után, ha eltűnik. Viszont bármikor vissza lehet jönni, az ajtó minden gyógyulásra vágyó ember előtt nyitva áll. Bárki abszolút szabadon eldöntheti, akar-e a csoporthoz tartozni, avagy nem.)

Azon nem érdemes csodálkozni, ha egy józanodó alkoholista élete végéig jár AA-s összejövetelekre. Ha nem teszi, valószínűleg újra inni fog, ami halálát jelentheti. A halálfélelem nagy úr. Vajon miért járnak éveken át olyan emberek az ACA csoportba, akik egészen jól rendbe jöttek, s miután nincsen alkoholproblémájuk, nincsen olyan erős motivációjuk, mint a volt piásoknak?

A 12 Lépéses közösségekben a tagságnak egyetlen feltétele a felépülés vágya. E nélkül nem megy. S ez a vágy csak kevesekben található meg. Azt hinné az ember, ha valaki beteg, minden erejével gyógyulni igyekszik. A lélek betegeinél ez nem így van. Az biztos, hogy sokkal többen vállalnák azt, hogy meggyógyítsa őket az orvos, a gyógyszer, a pap vagy Isten. Azonban a lélek betegségéből senki nem tud senkit kigyógyítani. A beteg önmagát gyógyítja meg az önmagáról való igazság szakadatlan keresésével, s készségével hibái kijavítására. Csak azok az emberek képesek erre, „akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól”. Meglepő, de az emberek legjobban saját maguktól félnek. Rettegnek leszállni saját alvilágukba, megjárni saját poklukat, felderíteni a tudattalan tartalmakat.

Vajon miért? Talán pontosan azért, ahogyan én is nevezem ezt a világot: alvilág, saját pokol, sötét felebarát, ösztönös, primitív tartalmak stb. Csupa negatív fogalom. Azt hiszem, a lakosság nagy többségénél a leggyakoribb világszemlélet a dualista felfogás: a jó és a rossz szembeállítása egymással. Amit ismerek (tudatos tartalmak) az jó. Amit nem ismerek (tudattalan tartalmak) csakis rossz lehet. Ellentét-párokban gondolkodunk, holott talán helyesebb, vagy hasznosabb lenne azt mondani: kiegészítő-párok.

E kitérő után idézem Lao-Ce-t:

„Aki másokat ismer, okos/ Aki önmagát ismeri, bölcs/ Aki másokat legyőz, erős/ Aki önmagát legyőzi Hős!” (egy másik fordításban: Hős helyett hatalmas lelkű szerepel).

Eszerint vannak emberek, akiket akár hősnek is nevezhetünk, akik vállalkoznak a legnehezebb, ám a legnagyszerűbb emberi feladatra: megpróbálnak Emberré válni önismeret és az önmaguk felett aratott győzelem által. A 12 Lépéses csoportok azon tagjai, akik legjobb képességeik szerint alkalmazzák a programot, ebben az értelemben egytől-egyig hősök.

Miért tesszük? Miért vállaljuk ezt az embert nagyon is megpróbáló feladatot? Elvégre a gyógyulás folyamata időnként nagyon fájdalmas. Ám hasonló ahhoz, mint mikor az egy hete fájó fogat kihúzatjuk a fogorvossal. Egy rövid ideig tartó, intenzívebb fájdalom árán megszabadulunk a hosszantartó fájdalomtól. Még egy érv a fájdalom érzésének vállalása mellett: aki nem hajlandó fájdalmat érezni, mást sem fog, például örömöt. Persze egy ilyen nézet a fájdalomcsillapítók korában alighanem visszatetszést kelthet sok-sok emberben.

Vagyunk páran, akik rájöttünk, megéri gyógyulni, felépülni! Felismertük, érdemes és nagyon is praktikus ezt a nehéz, fájdalmas utat végigjárni. A legtöbben szenvedtünk már eleget, ezután boldogok akarunk lenni itt és most. Ezért bármit megteszünk, akár azt is, hogy leszálljunk a pokolba s a szemébe nézzünk az ördögnek: bár kiderül, démonaink csak képzeletünkben léteznek, tudatlanságunk és félelmeink adnak nekik erőt.

S itt megválaszolom azt a kérdést: mi tette lehetővé a gyógyulásomat? Mivel nagyon fontosnak tartom a választ, igyekszem több oldalról megtámogatni.

Ismeretes, hogy a mítoszok alapvető emberi igazságokat árulnak el a mese nyelvén. A Hős figurája őstípus (archetípus), úgy, mint a Varázsló vagy a Legkisebb Fiú. Úgy tűnik, már az ókor emberét is érdekelte a hősiesség. Azokat az embereket nevezzük hősöknek, akik olyan feladatot oldanak meg, amire a legtöbb ember képtelen. Már az ókori emberek is felfigyeltek arra, hogy ugyanabból a helyzetből az egyik ember győztesen jön ki, míg mások elbuknak. Keresték a magyarázatát, keresték a különbséget ember és ember között. Azt találtak, hogy a Hős: atyja a  Nap, anyja a Hold. Más szóval egyszerre férfi és nő, tehát teljes ember. Nagyon okosak voltak az ókor emberei, hiszen a modern agykutatás bebizonyította, bár más fogalmakkal, hogy ez teljesen igaz. Agyunk két féltekére oszlik. Bal agyféltekénk a férfi, a jobb a . Civilizációnkban a bal agyfélteke dominanciája nyilvánvaló. Olyannyira, hogy a kutatók már régóta leírták a bal agyfélteke pontos működését, ám a jobb agyféltekéről sokáig nem tudtak semmit, nyilván, mert a bal agyféltekés gondolkodás számára teljesen érthetetlennek tűnt a jobb agyfélteke működése. Már azt hitték nélkülözhető, mint a vakbél. Később aztán kiderült, hogy a jobb agyfélteke bizonyos helyzetekben sokkal hatékonyabb a balnál (pl. vészhelyzetben, amikor egy szempillantás alatt át kell látni a helyzetet és azonnal cselekedni). Mégis, talán legjobb, ha mindkét agyféltekénket használjuk. Valójában a két agyfélteke kiegészíti egymást. Nos, bizonyos emberek mindkét agyféltekéjüket használják. Meggyőződésem, ez a hősiesség alapja. Aki képes gyümölcsözően használni mindkét agyféltekéjét, képes felülkerekedni minden belső és külső problémáján. S itt már a kérdés: honnan származik a két agyféltekés gondolkodás adottsága?

Következzék tételek formájában szigorúan személyes véleményem, mely felszínes pszichológiai ismereteimből és súlyos tapasztalataimból származik:

Első: Egy alkalommal azt mondta egyik barátnőm, hogy nekem női agyam van. Akkoriban ezt nem tartottam valami hízelgőnek. Később, a szorongásom elmúltával roppant felerősödött addig lappangó, homoszexuális hajlamom. Nem kevés erőfeszítéssel kerülöm el a homoszexualitás csapdáját. Minél inkább központi problémává vált a „felmelegedés” iránti vágyam, annál inkább haragudtam apámra. Őt hibáztattam e hajlamom miatt, tanulmányaimból tudom, hogy némelyeknél a homoszexuális hajlam gyökere az azonos nemű szülővel való intim kapcsolat hiányában rejlik. Úgy gondoltam, nálam is ez a helyzet.

Második: A szenvedélybetegség gyökere az önkeresés. Önmagát az keresi, aki nem önmaga. Minél távolabb vagyok önmagamtól, annál erősebb a szenvedély, annál jobban vágyódom önmagam után. Szüleim nem azzá az emberré neveltek, aki vagyok, aki lehettem volna, aki bírja képességei legjavát. Mássá neveltek, mint aki vagyok. Egy hamis lényt neveltek. Mondhatnám azt is: „mellém neveltek”. Szakadék van köztem és jómagam között.

Harmadik: Egyik kedvenc mondásom: „Ami nem pusztít el, az megerősít!” Más szóval: „Teher alatt nő a pálma!” Sikerült túlélnem saját rendellenesen működő családom. Rendellenesen működő családomban olyan készségeim fejlődtek ki, melyek a jobb körülmények között felnövekedő emberekből hiányoznak.

Mindezekből az következik számomra: bár a rendellenesen működő családban eltöltött időnek bizonyos következményei alkoholizmusba és pszichózisba kergettek, pontosan az ebben a családban való felnövekedésemnek köszönhetem azokat a képességeim, készségeim, tulajdonságaim, erényeim és hibáim, melyek segítettek felülkerekedni a neveltetésem hiányosságain. Ez egy igazságos világ. Ugyanannyi jót kaptam szüleimtől, mint rosszat. Sőt, akárhány ember bizonyítja, miután megszabadult neurotikus tüneteitől, függőségéből, sokkal szabadabb, boldogabb életet képes élni, mint azon emberek többsége, akik jobb körülmények között nőttek fel.

Mindez felvet egy újabb szempontot: az általam írtak szerint nagyon komoly nyereségem származik abból, hogy különféle lelki betegségekben szenvedtem. A pszichózisok kitörése arra sürgetett, hogy megoldást találjak az alkoholproblémámra (mely ifjúkori kudarcos életem első számú oka volt). Az általam talált spirituális megoldás, a 12 Lépés, melyet alkoholproblémám miatt kezdtem alkalmazni életemben, meggyógyította a pszichózisos elmebajomat is. Mondhatom-e, hogy a pszichózisok célja pontosan ez volt, hogy meggyógyuljak? Ha a tényekre szorítkozom – ami nálam egy alapvető elemző módszer – akkor ez történt. Azért lettem elmebeteg, hogy egészséges legyek. Beteg lettem, hogy meggyógyuljak.

Mindebből még egy érdekes gondolat következik. Pszichózisos megbetegedésem fő oka nem a múltban, hanem a jövőben rejlik. Ebben az esetben az okozat időben megelőzi az okot. Ezt cél-oknak nevezik. (A hétköznapi életben is előfordul ilyesmi, pl. „Kimegyek az állomásra, mert egy óra múlva indul a vonatom.”) Már írtam arról, hogy sokat segített nekem a nézet, hogy minden betegségnek értelme és jelentősége van. Ezért pszichózis helyett írhattam volna: spirituális válság, krízis. Ma már nagyon sok szervi betegségnek különösebb nehézség nélkül megtalálják a lelki, tudati hátterét, okát. A pszichotikus állapotban felmerült téveszmék gyakran magukért beszélnek, s rámutatnak a személyiség neuralgikus területeire. Milyen jó, véli bárki laikus, hiszen ezáltal pompás esély nyílik javulásra, gyógyulásra. Sajnálatos tény, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű.

Először is, a hagyományos pszichiátria véletlenszerűnek, kaotikusnak, értelmetlennek, teljesen betegesnek véli a pszichotikus tüneteket. Ezért célja, hogy minél hamarabb kontrollálja és elnyomja azokat. Többnyire sikerrel jár, ami által rögzül a spirituális válság, amire a megoldás még nagyobb elnyomás. Így lesznek a szkizofrénekből élőhalottak, zombik.

Másodszor, a spirituális válság, mint kutatási terület, még erősen gyerekcipőben jár. Valószínűsíthető, hogy nagyon sok pszichiáter még csak nem is hallott róla.

Harmadszor, bárhogyan is nevezem, pszichózisnak vagy spirituális válságnak, mindenképpen a szervezet rendellenes működéséről, tehát betegségről van szó. E betegség egyik tünete, hogy aki ebben szenved, ritkán képes teljes mértékben együttműködni orvosával.

Így tehát elkeserítő helyzetbe kerül mind a pszichózisos elmebeteg, mind pszichiátere. Előbbi képtelen felfogni, hogy mennyire beteg, s mennyire fontos lenne együttműködni orvosával. Utóbbi pedig kénytelen a hagyományos pszichiátria eszközeihez folyamodni a beteg kezelésében. Csak az a bökkenő, hogy gyógyításra a hagyományos pszichiátria nem alkalmas.

A hagyományos pszichiátria meglepően őszintén nem is gyógyításnak nevezi praktikáit, hanem kezelésnek. A legjobb szándékú pszichiáterek is gyakran afféle fegyőr szerepébe kényszerülnek. Feladatuk figyelemmel kísérni a szkizofrén beteg állapotát, s megakadályozni, hogy kibújjon a kémiai kényszerzubbonyból, megszökjön abból a börtönből, melyet akár a családtagok bevonásával szőnek a beteg köré. A „korszerű” módszerek szerint már a családtagokat is felvilágosítják a betegség természetéről, a betegség fellépését megelőző korai figyelmeztető jelekről. A családtagok kémkednek a beteg családtag után, kontrollálják hogyan érzi magát, beszedte-e gyógyszereit, és megbízásuk szerint „besúgják” a pszichiáternek, ha gyanúsat észlelnek. Minek eredményeképpen aligha nő a bizalom a betegben saját családja iránt. Ha belegondolok, hogy a szkizofrénia kitörése bármely családban annak súlyos és elmarasztaló kritikáját jelenti, elborzadok ezen a megoldáson, mely nem az egész család gyógyítását, hanem ellenkezőleg, a megosztását eredményezi.

Amikor erre gondolok, gyorsan eszembe juttatom, hogy 100 évvel ezelőtt hideg vizes zuhannyal ápolták a szkizofréneket vagy éppen lobotómiával. (Egy sebész elvágta a két agyféltekét összekötő hidakat. Ezáltal a dühöngő elmebeteg kezesbáránnyá vált, ellenben megszűnt embernek lenni.) Eszembe juthat, hogy még mindig jobb a lakóhelyén ápolni a beteget, mint deportálni egy vidéki elmegyógyintézetbe, ami általában távol van minden civilizált helytől.

Ezért nem vádolok senkit, nem ítélkezem, csupán leírom azt, ami van. Talán érzékelhető, mennyire súlyos a pszichiátriai beteg problémája. S talán kiviláglik, hogy egy ilyen állapotból mennyire érdemes kigyógyulni.

A szkizofrénia nagy kihívás mind a benne szenvedőnek, mind családjának, barátainak. A betegség értelme, hogy felhasználjuk a gyógyulásra, a testi-lelki egészség megvalósítására. Ha nem tesszük, értelmét veszíti nemcsak a betegség, de az élet is. S bizony, sokan kiszállnak, öngyilkosok lesznek, nem bírván elviselni a sok-sok szenvedést, a sorozatos kudarcokat az élet csaknem minden területén.

Én, aki elmondhatom, ex-szkizofrén vagyok, javaslom betegtársaimnak: tekintsd kihívásnak a szkizofrén betegséget. Ebből kigyógyulni az már valami. Győzelmet aratni az őrület felett, óriási kaland. Van olyan nagy tett, mint diplomát szerezni, sőt, sokkal nagyobb, elvégre több a diplomás, mint a gyógyult szkizofrén. Talán csak a vízen járás nagyobb annál, mint amikor egy szkizofrén meggyógyul, ezt abból gondolom, hogy olyanra eddig még csak Egy volt képes.

Javaslom Neked, aki még szenvedsz: gyógyulj főállásban. Ez azt jelenti, mindent a gyógyulásnak rendelj alá, csak az legyen az igazán fontos életedben. Ne feledd, gyógyulni annyi, mint részt venni az életben. Gyógyulni annyi, mint tapasztalni. Nekem a gyógyulás azért nem unalmas, mert közben élek, egyre jobban élek.

 

Akit az élet ilyen komoly kihívás elé állít, eldöntheti, mit akar; válaszolni a kihívásra és győzni, avagy meghátrálni és veszíteni. Én úgy döntöttem az élet igazi győztesei közé akarok tartozni.

 

Te hogyan döntesz?